A kereszténység emlegetésétől zengett az elmúlt két év közélete, mély fájdalmára sokaknak, akik hívőnek vallják magukat. A Fidesz-KDNP alakulat Isten nevével az ajkán írt új, konszenzusmentes alkotmányt, hozott új, jogfosztó egyháztörvényt, borult össze keleti diktatúrákkal, és rohant ki a nyugati demokrácia ellen. A kormány Istent emlegetve szaggatta el a szociális háló maradékát, lehetetlenítette el a középosztályt; Isten nevében rendelte alá a magyar kultúrát politikai direktíváknak. A kereszténység nevében folyik a közpénzek lenyúlása, „keresztény” hírhamisítás zajlik a közmédiában, „keresztény” gyűlöletkampány folyik a másként gondolkodók ellen.

MTI / Marjai János

A kormányfő a hatalmát egyenesen Istentől eredezteti, és az igazában a hívei nem is kételkednek. A szemükben Orbán Viktor a kiválasztott, aki átvezeti a nemzetet a sötét, liberál-globalista jelenből egy szebb, igazabb, magyarabb jövőbe. Aki Orbánnal fordul szembe, végső soron Isten akaratával fordul szembe. Aki a kurzust kritikával illeti, – horribile dictu, erkölcsi tisztaságát kétségbe vonja – az Krisztus katonáit „ócsárolja”. Ha történetesen egyháztag az istenadta, akkor „a Világossággal szemben a Sötétség oldalára állt”, és „elárulta az evangélium ügyét”. (E sorok szerzője is gyakran megkapja ezt egyháza tagjaitól, sok esetben vezetőitől.) 

*

A problémának van teológiai és egyháztörténeti metszete is. Sokan úgy hiszik (helyesen), hogy a kereszténységnek kell, legyen átfogó immanens megnyilvánulása, mivel az üzenete nem csupán az egyháznak, hanem az egész világnak szól. A kereszténység Istene mindenható és mindenütt jelen lévő, aki többek közt a történelem aktív formálójaként mutatkozik be – mint ilyen, nem maradhat ki az élet egyetlen területéről sem.

Szent Ágoston nyomán Kálvin azt mondta: az államot és az egyházat lehetetlen szétválasztani, mert ezek ugyanannak a dolognak, az emberi közösségnek különböző aspektusai. Csakhogy ez a modern kor hajnalán volt, amikor a hitharcok még egyetlen valláson belül dúltak, egyöntetűnek lehetett mondani ezen társadalmak keresztény identitását, az egyháziasság kb. 1300 éve volt kihagyhatatlan része a hétköznapoknak.

Azóta enyhén szólva átrendeződtek a viszonyok. (Ha hívőként következetesek vagyunk, be kell látnunk: ez sem eshetett a Mindenható akaratán kívül.)  A modern korban a szekularizáció, vagyis az egyházi és állami rend szétválasztása olyan helyzet, aminek a fenntartása alapvető és felülírhatatlan társadalmi igény. A szekularizáció igényét demokratikus keretek közt egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni. Aki figyelmen kívül akarja hagyni, annak demokrácia helyett más rendszert kell bevezetnie.

Ugyanakkor nem szeretném, ha a szekularizáció összekeverődne azzal a fajta szekularizmussal, amely radikális egyház- és vallásellenességet jelentl. A követelés, hogy a vallásosság ne nyilvánulhasson meg a hétköznapokban vagy a közéletben, szintén demokratikus igényeket hagy figyelmen kívül, például a pluralizmust és a lelkiismereti szabadságot. E jelenséget a hívőnek nem nevezhető Jürgen Habermas is élesen kritizálja,  pl. emígy: … A szekularizmus nem semlegesség, hanem egy világkép a többi között. A szekularizált gondolkodás nem magasabb rendű a vallásosnál, nem uralhatja a társadalmat.”  Szó sincs arról, hogy a vallásos gondolkodásmódot és szimbólumrendszert a közéletből/kultúrából ki kéne űzni. Szó sincs arról, hogy le kéne tagadni: a vallási hagyomány máig erős kultúraformáló a nyugati civilizációban.

Jogtalan elvárás, hogy a vallásosság alacsonyabb rendűnek tartassék, mint az ateizmus (és ez fordítva is igaz). Nincs világnézetileg semleges ember, sem közösség, sem állam: ha a szekularizmus az állam vezérlő elve, az nem világnézeti semlegesség. Ha nem akarjuk – márpedig demokrataként nem akarhatjuk – az egyik fél megsemmisítő győzelmét a másik felett (legyen az arány aktuálisan bármekkora), akkor nem marad más, mint a pluralizmus. S ami ezzel jár: a konszenzuskereső párbeszéd a különféle világmagyarázó elméletek hívei közt.

Szerintem a fenti  szekularizmus ellenszere épp a szekularizáció, vagyis az egyház és állam intézményi elválasztása. Ez az alapfeltétele a vallásosak és a nem-vallásosak közti tisztességes párbeszédnek. Feltétele az egyházak normális működésének és a vallásszabadságnak is. Ugyanis, ha nincs szekularizáció – Magyarországon most tkp. nincs – akkor abba a kérdésbe ütközünk, hogy melyik egyház lehet az állam kegyeltje, és melyik nem. (A siralmas egyházügyi törvény pontosan azért született, mert a hatalom érezte, hogy ezt tisztáznia kell.)

Ha nincs szekularizáció, akkor az állami és az egyházi struktúra egymásba épül, s ennek hatására fölerősödik a szekularizmus, az egyház iránti gyűlölet és megvetés. Aki nem vallásos, természetesen borzad attól, hogy az egyházias rend határozza meg az élete kereteit. És ha ezt erőltetik, a válasz az ingerült elutasítás lesz.

Egy keresztény identitású vezetésnek minden lehetséges eszközzel biztosítani kell az ateizmus szabadságát.

*

Azonban a mai Magyarországon nem is a kereszténység, hanem egy sajátos Fidesz-vallás szilárdult rendszerré: vannak kegyhelyei, papjai, prófétái, van dogmatikája. Közhely persze, hogy a vallási és a (doktriner) állami struktúrákat egymásra lehet tükrözni, például az egykori kommunista rendszert is le lehet írni „kvázi-vallási”-ként. Igen ám, de a Fidesz-rezsim vallási jellegének felismeréséhez nem kell „kvázi”. Ez önmagában az, ami, hiszen (a kommunizmussal ellentétben) metafizikai érveket használ, önmagát a transzcendensből eredezteti. Az intézményesült orbánizmus nem csupán egy a vallások között: ez Magyarország jelenlegi államvallása.

Ám az evangéliumi hit és a Fidesz-vallás teológialag összeférhetetetlen.  A Fidesz-vallás szinkretista, a New Age világába tartozik; van benne valamennyi a törzsi istenségeket imádó hitvilágból; van valami a manicheizmusból, és van a totemizmusból (pl. turul vére kultusz).  Akadt már ilyen a történelemben: a Harmadik Birodalom eszméje a New Age germán mitológiát újraélesztő változatára épült.

Azt, hogy ebben az államvallás-rendszerben egyes (lojális) egyházak hatalomhoz,  kiemelt támogatáshoz és a társadalom életében irányító szerephez jussanak, a Krisztus-hitnek el kell utasítania. A modern kor nagy áldása, hogy megszüntette a triumfáló egyház képzetét, és ezzel helyreállította a hívek eredeti közösségét. Nincs olyan evangéliumi tanítás, hogy az egyháznak világi hatalomra kell törekednie. Az egyház az eredeti rendeltetése szerint az Úr „szenvedő szolgája”, mert annak a Krisztusnak titokzatos teste, akit kivet a világ, akit félreállít és kigúnyol, de aki mégis szolgál a világban. A jászol a megvetettek helye, az üldöztetés a megvetettek sorsa, a kereszt a megvetettek útjának a vége. Jézus azt mondta, hogy aki nem veszi fel naponta az ő keresztjét, semmiképpen sem lehet az ő tanítványa. A Krisztus-követés kereszthordozás, tehát nem arról szól, hogy másokra helyezzünk elviselhetetlen terheket. A történelem sokszorosan bizonyította: ha az egyház (mint egyház)  és a vallás (mint vallás) politikai hatalomhoz jut, elveszti az arculatát, elárulja a küldetését, elhagyja a Lélek:  kiürül és meghal.

*

Mindez messze nem jelenti azt, hogy ne létezhetne keresztény politizálás. A keresztény gondolat nyugodtan igényt tarthat arra, hogy jelen legyen az élet minden területén, az oktatásban, a kultúrában, a politikában. Ám a keresztény politikusnak nem az a dolga, hogy a dogmáit másokra próbálja erőszakolni; nem is az, hogy behajítsa a kereszténységet egy újpogány államvallás olvasztótégelyébe. (Számomra döbbenetes volt, ahogy református lelkészek vonultak a Békemeneten, sámándobok dübörgésére.)  A keresztény politikus dolga nem az, hogy a vallását, hanem hogy azokat az alapvető értékeket képviselje, amire a vallása épül. Kövesse Krisztust – például abban, hogy befogadó és irgalmas, nem pedig hideg és kirekesztő módon gondolkozik, beszél és cselekszik. Mutassa fel a közéleti munkájában azokat az erényeket, amiket a Biblia a Szentlélek gyümölcseként (Gal 5,22) említ: a szeretetet, az örömet, a békességet, a béketűrést, a szívességet, a jóságot, a hűséget, a szelídséget, a mértékletességet. Ezek Jézus jellemvonásai. Jézusra pedig még mindig kíváncsi a világ, ha a lejáratódott vallási tradíciókra nem is.

Sok szempontból szomorú karácsony az idei. Nagy bánatom, hogy az ország vezetői teljes erőből aláznak szét mindent, amit fontosnak, sőt szentnek tartok. Ennél is nagyobb fájdalmam, hogy ebben Krisztus megtévesztett, elvakított szolgái sietnek a segítségére. De vigasztalásom is van: hogy a jászol mindig ugyanaz, a kereszt ugyanaz, Jézus Krisztus ugyanaz. A pszeudo-krisztusok és hamis próféták pedig el fognak tűnni a süllyesztőben. Isten irgalmazzon nekik. Isten irgalmazzon Magyarországnak.