Alig vártam az idei Pride-ot; mocorog bennem a mondanivaló jó ideje, érintett vagyok ugyanis. Részint, mint a „jobboldali” tábor egykori – bár nyilvánosan kiiratkozott – tagja; mint homofóbiával (részben jogosan) megvádolt köz- és magáníró, aki felülbírálta és megbánta néhány korábbi nézetét. S végül, de nem utolsósorban, mint evangéliumi hívő, akitől sokan kérdik: ha a bibliai hagyományt teljes egészében komolyan veszem, miért álltam ki a tavalyi Pride mellett, vagyis: ha bűn a homoszexualitás, miként lehet pártolni mégis.

Nos, a bűn-nem bűn kérdéssel e tekintetben nehéz megbirkóznom. Nem vagyok meleg ugyanis, tehát miközben a bibliai álláspontot próbálom megérteni és közvetíteni, olyan teherről beszélek, amit mások cipelnek. Bármilyen empatikus próbálok lenni, soha nem fogom átélni az ellenállhatatlan vágyat egy azonos nemű ember iránt. Úgyhogy ha erről írok, olyan terepen közlekedem, ahol illik levenni a sarut.

Jónak és rossznak tudása, plusz ízlés

Arra, hogy bűn-e a homoszexualitás, csak akkor lehet viszonylag jól felelni, ha tisztázzuk, mi a homoszexualitás, és mi a bűn. Ha a homoszexualitás a saját nemünkhöz való szexuális vonzódást jelenti, akkor ez sem általános etikai, sem teológiai értelemben nem lehet bűn (vagyis erkölcsi normák megsértése). Hajlam, vágy, késztetés ilyetén minősítése értelmetlen, ennek megfelelően nincs olyan bibliai szöveg sem, amely bármiféle szexuális vágyat elítélne. Ami azonban a hajlamnak, illetve a késztetésnek megfelelő életvitelt jelenti, itt elvileg lehet etikai különbséget tenni. A morális viselkedésnek (jelentsen ez bármit) olykor az az ára, hogy az ember bizonyos késztetéseinek ellenáll.

De igaz lehet-e ez a homoszexuális késztetésre? Általános erkölcsi értelemben nem hiszem. A modern etikai gondolkodás keretein belül, amely a „jó” és a „rossz” fogalmához a „káros” és „hasznos” fogalmait társítja, nem lehet értelmesen érvelni amellett, hogy a homoszexuális életforma erkölcsi vétség. Az az érv, hogy természetellenes, hiszen nem szolgálja az utódnemzést, tarthatatlan – kivéve, ha az ezzel érvelők a szexualitásnak kizárólag fajfenntartási funkciót tulajdonítanak. (Valószínűleg e vitalista gondolkodás hívei maguk sem örülnének, ha a vágyaikat szigorúan utódnemzés céljából élhetnék ki.) Annak, hogy néhány százaléknyi embertársunk másként él nemi életet, mint a többség, az égegyadta világon semmi kára nincs a társadalomra. A homoszexualitás nem valami ragály, ami fertőz és terjed. Azzal az érvvel, hogy a homoerotikus kapcsolat „botrányos”, undorító” ízléstelen”, megint nem lehet mit kezdeni; gusztus dolga, ne nézzen oda, akit zavar. (Én speciel azt is ízléstelennek tartom, ha heterók nyalják-falják egymást nyilvánosan.)

A bibliai etika azonban eltérő aspektusokat is alkalmaz; elválaszthatatlan a szakrális hagyománytól, és mint ilyen, nem minden esetben a közvetlen „hasznosság” szempontjából állapítja meg, mi a bűn és az erény. (Az okkultizmus például minden formában bűn, függetlenül attól, hogy a társadalomra milyen hatással bír. ) A homoszexuális életforma tekintetében azokkal az írásmagyarázókkal értek egyet, akik szerint a Biblia ezt csakugyan bűnnek nevezi. Elég jól ismerem az akrobatikus hermeneutikát, amely mindenáron próbálja bizonyítani, hogy a vonatkozó ó- és újszövetségi szövegrészeket nem is úgy kell érteni – de igen, úgy kell érteni, és ezt akkor is fenntartom, ha dühös liberálisok potyognak az égből. Azonban a megkövezés előtti utolsó szó jogán elmondanám, hogy mindez szerintem mit jelent, mi a kontextusa, és milyen következményekkel jár. 

Istent kevésbé érdekli, mint az egyházat

Először is: a bűn a Szentírás szerint az ember, vagyis minden ember alapállapota. Nemcsak hogy a bűnre való késztetésekkel születünk, de ezeket naponta ki is éljük, ki-ki a maga módján. Jakab, aki tán a legszigorúbb apostol, szomorú őszinteséggel állapítja meg: „sokat vétkezünk mindannyian”. (Jak. 3, 1.Figyelem, ez egy egyházi vezető vallomása; lehet, hogy épp homoszexuális volt, erről nincs adat.) A Biblia szerint a bűn olyan zavar, ami elsősorban Isten és az ember közti viszonyban keletkezik. A megoldás e hagyományban a bűnbocsánat, ami azért lehetséges, mert az ártatlan Krisztus az összes bűn összes ítéletét magára vette a kereszten. Mivel ez a kereszténység központi mondanivalója, a bibliai bűnfogalom egyedül a golgotai áldozat felől, vagyis a kegyelem perspektívájából értelmezhető helyesen.

A bűn egyetemes voltának tudata, a bűnbocsátó kegyelem személyes elfogadása (ami a kereszténység kritériuma!) eleve kizárja, hogy egy viselkedésforma bűnnek nevezése egyúttal ítélkezés, megbélyegzés, megszégyenítés is legyen. Gondolhatunk itt a szálka és gerenda példázatára, és rengeteg közismert locusra. Ha a megtestesült Isten nem azért jött a világba, hogy elítélje a bűnösöket, hanem hogy meghaljon értük – kinyilvánítva fokozhatatlan szeretetét – ugyan ki volnék én, hogy ítélkezzem bárki felett? Mások bűneihez csak a lehető legmélyebb alázattal közelíthetek – ha egyáltalán –, nagyobb bűnösnek tudva önmagam.

Bár a szexuáletikai vétségek emlegetése a legnépszerűbb, a kereszténységet eredetileg konstituáló Szentírás a vétkek sorában ezzel foglalkozik a legkevesebbet. S még e vétségek körében is a legritkábban említi a homoszexuális gyakorlatot: az egész Biblia összesen négy erre utaló szövegrészt tartalmaz. Úgy látszik, Istent sokkal kevésbé érdekli e kérdés, mint a mai egyházat. Ami leghangsúlyosabb a bibliai etikában, az messze nem az ember szexuális viselkedése, hanem a felebarátaihoz való viszony: a nyitottság, a befogadás, a türelem, az alázat, az irgalom., vagyis mindaz, ami Krisztus személyében kiábrázolódott. Jézus egyetlen szóval sem ostorozta hellén-pogány szexuális kultúrát, ellenben rendszeresen és radikálisan kritizálta a vallásos emberek képmutatását és ítélkező magatartását. Az apostoli kor írói ebben következetesen a nyomában járnak, és bár ők már szembehelyezkednek a nyílt homo- és heteroszexuális szcénával, nem mulasztják el egyúttal az egyháztagokat önvizsgálatra és alázatra inteni.

Igen jellemző e tekintetben, hogy a homofób hívők által legtöbbet idézett páli szöveget a Római levélben többnyire kontextusától megfosztva emlegetik. A levél első részében csakugyan megemlíti – sok egyéb bűn közt – a nyílt és orgiasztikus homoszexuális életformát az apostol, de a következő mondatban rögtön hozzá is teszi: „Annakokáért menthetetlen vagy óh ember, bárki légy, aki ítélsz: mert a miben mást megítélsz, önmagadat kárhoztatod; mivel ugyanazokat míveled te, aki ítélsz. (Róm 2,1.)

A homofóbia: embergyűlölet

Sok hozzám hasonlóan gondolkozó hívővel együtt szomorúan látom, ahogy a krisztusi tanítástól elhajló egyházakban terjed a homofóbia. (Ezalatt a homoszexuális emberekkel szembeni megvetést, gúnyolódást, kirekesztést, a melegek veszélyes ellenségként való beállítását értem.) Sokan eljutnak ugyan odáig, hogy hajlandók lennének befogadni a gyülekezetbe homoszexuális embereket, feltéve, ha azok felhagynak az életmódjukkal, és a cölibátust, esetleg a heteroszexualitásra való „áttérést” választják. Ez szerintem csupán az önhitt ítélkezés rafinált formája: „majd befogadlak, ha hozzám hasonló leszel.” Ugyanakkor a legritkább esetben okoz problémát, ha az egyháztag – akár a lelkész vagy egyéb gyülekezeti vezető – részeges, kicsapongó életet él, esetleg antiszemita, anticiganista vagy egyéb gyűlölködő nézeteket hangoztat.

A homofóbia eközben szinte alapkövetelmény az egyházban. Hihetetlen energiákat fektetnek abba lelkészek és teológusok, hogy az istentelenség, az abszolút elfajzás szimbólumaként dramatizálják a „melegproblémát”.  Egyházak szakadnak ketté a homoszexualitásról szóló „vitában”, miközben a világ egyre éhesebb az irgalomra, az integráló, feltétel nélkül befogadó szemléletmódra, amit Krisztus nyomán az egyház megjeleníthetne.

A homofóbia szó szerinti fordításban: embergyűlölet. A gyűlölet végső soron a bűn maga, hiszen épp ellentéte a szeretetnek, ami a Biblia szerint az isteni törvény betöltése. Én úgy látom, sokkal nagyobb baj, ha egy keresztény ember hideg, mint az, ha meleg. Úgy látom, az egyháznak sokkal inkább kéne hinnie Krisztusban – de nem a viktoriánus, jobboldali, polgári erkölcsprédikátorban, az csupán faragott bálvány. Az egyháznak az igazi Krisztust kellene követnie, a Golgota hősét, aki önmagát áldozza fel másokért. Ha a „keresztény kultúra” valóban keresztény kultúra lenne, talán a melegfelvonulásra nem is volna szükség.