Mielőtt bárki félreértené: a pedagógusok tiltakozása nem a pedagógusokról szól. Egy olyan közoktatási rendszerrel szemben lázadnak, amely teljesen felszámolta az iskolák képességét arra, hogy azt tegyék, amiért fizetünk: megalapozzák tanulóik későbbi sikeres életpályáját, a gazdaság fejlődését, mérsékeljék a társadalmi egyenlőtlenségeket, és ezen keresztül biztosítsák a társadalom kohézióját, csökkentsék a közösségi újraelosztásra nehezedő terheket, és szélesebb alapon terítsék a közösségi szolgáltatások költségeit, gazdagítsák a magyar kultúrát, és lehetővé tegyék az alkalmazkodást a technológiai változásokhoz.

Az iskola mindezt tanulóik megszerzett tudásával szolgálja: a további tanulást lehetővé tevő alapkészségekkel és a munkához, az aktív élethez szükséges kompetenciákkal. Akkor beszélünk tehát minőségi oktatásról, ha az iskolák képesek erre, s ha tanulási problémákat érzékelnek, törekszenek azok megoldására. Nem az állam biztosítja tehát az oktatás minőségét, erre csak a pedagógusok és az iskolák képesek. Az állam felelőssége mégis hatalmas: olyan körülményeket kell teremtenie, melyek ösztönzik, kikényszerítik és támogatják az oktatás minőségének folyamatos javítását. Így kormányozni egy iskolák ezreiből álló rendszert nem egyszerű feladat, de nemzetközi tapasztalatok alapján elég jól tudjuk, hogy mi minden kell hozzá. Térképezzük fel, hogy egy problémamegoldásra alkalmas közoktatási rendszer működtetéséhez mi mindenre van szükség, s hogy mit tett mindezzel az államkonzervatív oktatási rendszer.

Az alapfeltétel az iskolai autonómia. Az iskolai autonómia nem valamiféle szabadságjog – bár felfoghatjuk ekként is – hanem az iskolákkal szemben támasztott minőségi elvárások teljesülésének legfontosabb feltétele: ha elvárásokat támasztunk, meg kell adni azt a mozgásteret, amely lehetővé teszi az alkalmazkodást az elvárásokhoz. Az intézményi autonómia nem feldarabolható. A tanítás autonómiájának feltétele az intézményi programok és stratégiák autonómiája, az pedig nem működik autonóm gazdálkodás, iskolai humánerőforrás-gazdálkodás nélkül. Az államkonzervatív rendszer teljesen felszámolta az iskolai autonómiát. Az iskolák megszűntek önálló jogi személyiséggel rendelkező szervezetek lenni. Nincs költségvetésük és bankszámlájuk, tehát nem gazdálkodnak, a pedagógusokat nem az iskolák vezetői alkalmazzák és értékelik, program és más iskolai alapfunkciók tekintetében az iskolák mozgástere nullára csökkent. Az iskolák beolvadtak a Klikbe, és a Klik hivatalnokai – legalább is elméletileg – kívülről kézivezérlik az iskolák működését. Mindezzel nem csupán azt az intézményi képességet számolták fel, hogy az iskolák alkalmazkodjanak tanulóik végtelenül sokféle nevelési-tanítási szükségleteikhez, de az ezzel kapcsolatos felelősséget is levették a vállukról. Nem a Klik szánalmas működése tehát a probléma, (az nem tud ennél jobb lenni), hanem az iskolák szakmai-szervezeti önállóságának teljes hiánya.

Az iskolák autonómiája tehát a minőség alapfeltétele, de az önmagában nem eredményez minőségjavulást, ehhez számos más feltétel együttesen érvényesülő hatására is szükség van. Például rugalmas tantervi szabályozásra. Mint jeleztem, az iskolai autonómia egységes és oszthatatlan. Ennek megfelelően olyan tantervi szabályozásra van szükség, amely elismeri az egyes iskolákkal szembeni kihívások sokféleségét. Az államkonzervatív oktatásirányítás által kiadott központi sillabuszok azonban gúzsba kötik az iskolákat és a pedagógusokat. Nem csak arról van tehát szó, hogy a tantervek a tények biflázására kényszerítő ósdi pedagógiai világképre épülnek, (arról is persze), de leginkább arról, hogy az állami tanterv túlszabályozza a tanítást és az erősen korlátos tanítási idő felhasználását. Hiába töltenek a tanulók minden eddiginél több, a törvényes felnőtt negyvenórás munkahétnél is több időt az iskolában, ennek az időnek egyre kisebb része hasznosul. Alapvetően érti félre a helyzetet, aki a „liberalizált” tantervi szabályozásban az „állam kivonulását” látja; a nagy mozgásteret biztosító tantervi szabályozás legfőbb értelme éppen az, hogy az elvárt tanulási eredmények tekintetében az állam képes legyen határozott elvárásokat rögzíteni. Az államkonzervatív rendszer semmilyen tanulási eredmények formájában rögzített elvárást nem támaszt az iskolákkal szemben.

A következő feltétel az elegendő mennyiségű pénz. Jól tudjuk, hogy a több oktatásra fordított pénztől önmagában nem javul az oktatás minősége. Másfelől viszont azt is tudjuk, hogy stabil működést biztosító finanszírozás nélkül az automatikusan romlani kezd. Amikor az államkonzervatív rendszer felszámolta az oktatásfinanszírozás normativitását és átláthatóságát, nem csupán a hatékony gazdálkodás alapvető feltételét számolta fel, de lehetőséget kapott arra is, hogy annyi pénzt tüntessen el az iskolák finanszírozásából, amennyit csak akar. Itt sem csupán arról van szó, hogy a Klik pocsékul gazdálkodik, (noha nyilvánvalóan képtelen lenne jól gazdálkodni), hanem arról, hogy a közoktatás drámai mértékben és szándékosan alul van finanszírozva. Ennek következtében a Klik minden évben felhalmoz 70-90 milliárd körüli hiányt, de legalább ekkora összeg meg sem jelenik hiányként, mert azt a rendszer elmaradt kiadásként lenyeli. Egy egyszerű példával élve: a megrendelt, de ki nem fizetett krétát előbb-utóbb ki kell fizetni, s ehhez a Kliknek kb. negyedévente pótlólagos költségvetési támogatásra van szüksége. A nem megrendelt, mert a szülők és pedagógusok által kifizetett, vagy gesztikulálással helyettesített kréta viszont nem növeli a hiányt, az nettó pénzmegtakarítás. A Klik megszüntetése tehát ezt a problémát nem oldaná meg, az autonóm iskolai gazdálkodás akár részleges helyreállításához is hatalmas összegekkel kellene „feltőkésíteni” az oktatásfinanszírozást.

A pénz mennyiségén kívül van az államkonzervatív rendszernek egy másik vérző finanszírozási sebe is: a finanszírozási ösztönzők alkalmazására való teljes képtelensége. Amikor azt halljuk, hogy a pedagógusok elvett pótlékok és túlóradíjak miatt panaszkodnak, a helyzet teljes félreértése, ha erről csak az őket ért anyagi érdeksérelmek igazságtalansága jut eszünkbe. Ezek a pótlékok és túlóradíjak valójában ösztönzők. A pedagógusok megkapják az alapfizetésüket, melynek alapja az általuk tanított heti kötelező tanórák száma és mindaz, amit ezen felül a tanítás és az iskolák működése érdekében még csinálniuk kell. A kölkök legkülönbözőbb sikeres tanulást akadályozó problémáinak enyhítése azonban – ahogy az Európa legsikeresebb oktatási rendszereiben történik – rengeteg osztálytermi munkán felüli egyéni és kiscsoportos fejlesztést és törődést igényelne. Ha ezt a pluszmunkát nem ösztönözzük pénzzel – ráadásul szégyenteljesen alacsonyan tartjuk a pedagógusok fizetését – a pedagógusok ki fognak vonni minden energiát minden a „kötelező” tanórákon kívüli tevékenységekből. És éppen ez történik, ennek pedig csak egyetlen következménye lehet: a kudarcot valló tanulók amúgy is magas számának növekedése. Ugyanez vonatkozik az egész iskolákra. Miután 1991-ben az oktatásfinanszírozás átállt a „fejkvóta” alapú normatív finanszírozásra, egy évtizeden belül gyakorlatilag megszűnt Magyarországon az általános iskolai lemorzsolódás, mert az intézmények anyagilag is érdekeltté váltak abban, hogy minden gyermeket beiskolázzanak és bent is tartsanak az iskolában. Most a fordítottja történik, az anyagi érdekeltségek megszüntetése automatikusan a lemorzsolódás növekedését eredményezi. Az államkonzervatív oktatásirányítás teljesen lefegyverezte önmagát.

Nem kétséges, professzionális munkát végző pedagógusok nélkül nincs jó iskola. A professzionális pedagógusi munka viszont magas hozzáadott értékű, kreatív és folyamatos tanulást igénylő értelmiségi munka. Ezzel szemben a pedagógusok munkaterhelésének és időbeosztásának szabályozása az államkonzervatív rendszerben a tisztviselői munka szabályozását tekinti mintának: munkaidő-nyilvántartás és „munkaidőben” iskolában való tartózkodás, félkatonai rendszerekre jellemző „előmeneteli” szisztéma, külső, központilag egységes kritériumokon alapuló adminisztratív ellenőrzési rendszer, kötelező köztestületi tagság, hatósági személyeknek kijáró fokozott védelem és az elvégzett munka aprólékos adminisztratív dokumentálása. Amikor tehát pedagógusok tiltakoznak az adminisztratív terhek miatt, nem a túl sok munka miatt panaszkodnak, hanem annak a munkának az ellehetetlenítése miatt, amelyet valójában végezniük kellene. Másfelől viszont az államkonzervatív oktatási kormányzat semmit nem tesz annak érdekében, hogy a pedagógusok jobb minőségű munkára legyenek képesek: a pedagógusok továbbképzése helyett a szakmai ellenőrök gyorstalpaló alibiképzésre költi az uniós forrásokat, államosította, összezsugorította és látszattevékenységekre korlátozta a korábban kiterjedt pedagógiai-szakmai szolgáltató rendszert és lepusztította a kutató-fejlesztő intézményeket.

A minőség következő feltétele valamilyen intelligens tanfelügyelet. Ami többévnyi növekvő frusztráció után végleg kiverte a biztosítékot a pedagógusoknál az a minősítés és szakmai ellenőrzés szeptemberi nagyüzemi beindulása volt. Félreértés lenne, ha ebben a pedagógusok valódi minőségértékeléssel szembeni ellenállását látnánk, ugyanis a kiépült megalomániás és megtriplázott szakmai ellenőrzési rendszert csak a kormányzati szómágia hívja tanfelügyeletnek. Egy valódi tanfelügyelet egész iskolákat értékel. A magyar állam egész iskolákat nem értékelhet, mert azokat a Kliken keresztül maga mikromenedzseli, ezért inkább egyes pedagógusok ellenőrzésére rendezkedett be. Egy valódi tanfelügyeletet profi tanfelügyelők (értékelési specialisták) működtetnek, és nem gyorstalpaló tanfolyamon kiképzett és munkájuk díjazása gyanánt mestertanárrá előléptetett gyakorló pedagógusok, akik felügyelői munkájukat más pedagógusok által – többnyire díjazás nélkül – helyettesített óraszámkedvezményük terhére végzik. Egy valódi tanfelügyeletet szakmailag független állami intézmény lát el, és nem egy kis programiroda által működtetett pedagógushálózat. Ez a hatalmas, szakmailag viszont teljesen értelmetlen minősítési, külső ellenőrzési és belső önellenőrzési rendszer egy valódi tanfelügyelet semmilyen funkcióját nem képes ellátni: nem képes biztosítani semmilyen szakmai elszámoltathatóságot, és nem orientálja az iskolák önértékelő-önfejlesztő tevékenységét. Ez utóbbira ráadásul szükség sincs, mert az önállóságuktól teljesen megfosztott iskoláknak 2011 óta nincs semmilyen valódi minőségbiztosítási kötelezettsége. A pedagógusok nem csak a minősítés és szakmai ellenőrzés brutális adminisztratív időigénye miatt akadtak ki, hanem azért, mert ez a rendszer teljesen értelmetlen is.

Az államkonzervatív közoktatási rendszer minőség- és tanulásellenes „reformjainak” listája még hosszan bővíthető: a nyílt tankönyvpiac által biztosított tankönyvválasztás lehetőségének felszámolása, a politikusi nünükék (testnevelés, hittan stb.) oltárán feláldozott rengeteg, közismereti tárgyak oktatásra hivatott tanítási idő, a szakiskolák lezajlott és a szakközépiskolák éppen zajló teljes lebutítása, a szelekció és szegregáció növelése, a továbbtanulási esélyek szűkítése, és rengeteg más dolog. A lényeg azonban már kiderülhetett az eddigiekből: az államkonzervatív közoktatási rendszer, amely tartósan lejtőre küldte az oktatás minőségét és eredményességét, nem csupán a pedagógusok jól-létét csökkenti, de hatalmas kárt okoz az egész országnak. Ez a buta és becstelen rendszer az, amely ellen a pedagógusok – mindannyiunk nevében – lázadnak. Legalábbis remélem.