Hont András
Hont András

Brüsszelt akarják megállítani, de kettő, azaz 2 db vékonydongájú momentumost nem sikerült. Ez tartja most rettegésben a kormánypárti közvéleményt, és készteti zavart elhatárolódásra a magyar sajtót. Engem viszont nem. Ugyanitt szívélyesen várom Orbánt a szerkesztőségben.

A Momentum csütörtöki akciója szerintem is értelmetlen, felelőtlen és nem mellesleg rossz volt. Más baj azonban nincs vele.

Az semmiképpen sem, amit az értékalapúnak és elvszerűnek, továbbá roppant mód kiegyensúlyozottnak tűnő véleményt hangoztatók állítanak, hogy jogsértésre nem lehet jogsértés a válasz, illetve teljesen elfogadhatatlan derék munkásembereket természetes élőhelyükön zargatni. Ez nem karakán, elfogulatlan kiállás, hanem szépelgő konformizmus.

Az állam, mely jogunk sérti meg

A valóságban módszeres, állami jogsértésekre jogsértéssel szokás felelni. Erről szól a polgári engedetlenség: útlezárással, ülősztrájkkal, ház- és egyetemfoglalással, hivatali épületek kerítéséhez való odaláncolással, állami rendezvény megzavarásával, be nem jelentett munkabeszüntetésekkel és tüntetésekkel. Mindezekre akkor kerülhet sor, ha nagyobb társadalmi érdek fűződik ahhoz, hogy egy állami szabályozás vagy gyakorlat tarthatatlanságára fölhívják a figyelmet, mint ahhoz, hogy ott és akkor betartsák a törvényeket. Hogy ez a helyzet fönnáll-e, annak eldöntése egy civilizált jogállamban a bíróságok feladata, amelyeknek kötelességük vizsgálni és megállapítani – két másik tényező mellett –, hogy az elkövető tette társadalomra veszélyes-e. Amennyiben az előny (a szabály vagy gyakorlat megváltozása) nagyobb, mint az okozott kár, azaz a törvényszegés, úgy a fejét polgári engedetlenkedésre adó elégedetlen polgár nem büntethető, vagy csak csekély (többnyire szimbolikus) mértékben.

Betörés - adja hírül az ellenzéki politikusokat magánlakásán fölkereső, üzletemberekre paparazzit küldő Tények
©

Ám létezik egy ennél egyértelműbb eset: amikor a jogsérelem orvoslására törvényes úton, a megfelelő szervek előtt nincs lehetőség. Most ezzel állunk szemben. Ugyanis, ha az uralmon lévők hatáskörükből származó jogaikat és az állam erőforrásait arra használják, hogy egy olyan gépezetet hozzanak létre és tartsanak fönn, amely ellenfeleiket levadássza, megfélemlíti, a közönséget pedig manipulálja, az minimum hatalommal való visszaélés. Ez nem jogi kategória (ilyen tényállás már amúgy sincs), hanem szabatos, köznyelvi megnevezés, amely mögött egy sereg, BTK-ban meghatározott cselekményt sejtünk a kényszerítéstől a vesztegetésig, a minősített adattal visszaéléstől a jogosulatlan titkos információgyűjtésig. A jogsérelem tehát adott.

Egy következmények nélküli ország, höhö

De vajon érvényt lehet-e szerezni az igazságnak magyar bírói fórumok előtt? Tettessük magunkat olyan naivnak, mint a szemináriumokról frissen kilépett jogvédő iroda egyszeri gyakornoka, aki még nem csodálkozott rá a rögvalóra, és nézzük ilyen szemmel a folyamatokat. Magyarországon vádmonopólium van, vagyis (néhány bűncselekménytípust leszámítva) vélelmezett bűnözőt bíróság elé citálni csak az ügyészségnek áll módjában. És mit látunk, ha ártatlan szemmel pillantunk rá a valóságra? Kábé azt, hogy ha valaki fényes nappal, szemtanúk ezreinek orra előtt hazaviszi a Gellérthegyet (persze előtte még verőlegényeivel lepofoztatja róla az andalgó párokat és játszótéri gyerekeket), majd eladja a kínaiaknak, az árából pedig yachtkikötőt vásárol, annak nemhogy a haja szála nem görbül, de továbbra is a közélet megbecsült alakja leend.

A másik oldalról pedig ez úgy néz ki, hogy ha valakire zaklató jelleggel rázavarják az állampénzen etetett fogdmegeket, ki tudja milyen módon szerzett, de gondosan szelektált és torzított információkat tesznek közzé róla, aláásva hitelét, nem egyszer tönkretéve magánéletét, az ott fog állni egyedül szemközt egy monstrummal, legföljebb magánvádat nyújthat be rágalmazás miatt (ez az egyik alkalom megkerülni az ügyészséget), és várhat az ítéletre, majd annak megszületése után a menet közben keletkezett számtalan ügyben kezdheti és folytathatja ugyanezt. Itt emlékeztetném derék kollégáimat, akik Juhász Pétert állítják pozitív példaként a momentumosok elé, arra, hogy Juhász pergyőzelmei a legkevésbé sem könnyítették meg a pártelnök életét, nem reparálták a kárt, és legfőképpen: jottányit sem változtattak az Origo gyakorlatán.

Csatlakozz a lázadókhoz vs a rettegett Momentum páros lábbal tiporja az alapjogokat. Csodás összhang és kormányhirdetés a 888.hu-n
©

Kissé hosszadalmas ez a procedúra, miközben a lejáratás, a magyar nyilvánosság végleges egyoldalúsítása zavartalanul üzemel. Csakhogy akad itt más gond is. Az, hogy föltételezhetően nem a rágalmazás az egyetlen, ami megvalósul. Az egész szisztéma kiépítése, fenntartása és üzemeltetése még a hatályos jogszabályokat is sértő módon, de azokat az alapelveket mindenképpen megszegve történt illetve történik, amely alapelvekre a demokratikus jogállamok épülnek, és amelyeknek létét és kötelező érvényét Magyarország számtalan egyezményben elismerte.

Mit lehet akkor tenni, ha az erre hivatott szervek mindezt az Istenért sem hajlandóak észrevenni, és még a legnyilvánvalóbb, leggátlástalanabb eseteket sem akarja bíróság elé vinni? „Jogrendünk” erre egy korrekciós mechanizmust ismer, a pótmagánvád intézményét, amikor is a sértett – eléggé szűkreszabott körben – maga fordulhat bírósághoz. Igen ám, de itt nem csupán azt éri sérelem, akiről hazugságokat terjesztenek, gyűlöletes színben próbálják föltűntetni (számára különben is ott a rágalmazás miatti eljárás), hanem mindazok, akik ezt látva ötször is meggondolják, hogy alakítólag beszálljanak-e a közéletbe, és mind az ötször arra a következtetésre fognak jutni, hogy inkább hagyják a fenébe az egészet. Demokratikus-e az az állam, amelyben a polgárokat elrettentik a közügyekben való aktív részvételtől? Nyilván nem, de ez konkrét személyeknek nem teremti meg a sértetti pozíciót, tehát az igazságszolgáltatást nem lehet igénybe venni a demokrácia feltételeinek megteremtésére. Főként, ha igénybe sem akarják venni, mert itt vannak azok is, akik nem is sejtik, hogy jogaikban korlátozzák őket, akik elől elzárják a felelős döntéshozatalhoz szükséges információkat, és helyette maszlagot és hergelést kapnak. Az előbbi helyzetek azok, amelyekben mások lépnek föl a jogfosztottak helyett a jogfosztottak érdekében.

A Schmidt Mária tulajdonában álló Figyelő szerkesztőségi állásfoglalásban ítélte el az akciót
©

Ilyen funkciója lehet a különféle civil szervezeteknek (ideértve – figyelem! – a legtipikusabb civil szervezetet, a politikai pártot), no meg a sajtónak. Azonban sem az előbbiek csoportja, sem az utóbbi nem rendelkezik olyan eszközökkel, hogy vádhatóságként, állami felügyeleti szervként vagy más efféleként járjon el. Egyedi ügyeket képviselhetnek, jelenségeket mutathatnak be, föltárhatnak és közzé tehetnek zűrös dolgokat – és a már emlegetett civilizált helyeken ennyi elég is. Mert ugyan a legkipróbáltabb polgári demokráciákban is igyekeznek befolyásolni a különböző testületeket/hivatalokat/hatóságokat (olykor nem is eredménytelenül), ám az, hogy egyáltalán ne végezzék el a feladatukat, bizonyos személyekkel szemben egyáltalán ne kezdjenek vizsgálatot, ha alapos a gyanú, az teljességgel elképzelhetetlen, vagy onnantól az már nem kipróbált polgári demokrácia, hanem valami más. A gyanút megalapozhatja, sőt többnyire meg is alapozza egy kellően alátámasztott, hitelesnek tűnő forrásokra támaszkodó újságcikk. A magyar sajtóban az elmúlt két hétben legalább négy terjedelmes anyag jelent meg a habonyi, agitációs- és uszítóipar működéséről (magam is írtam ilyet), a pénzmozgásokról, az összefonódásokról, a minisztérium elfogadhatatlan szerepéről. Következmény? Semmi. Amennyiben egy hivatalos kormányzati funkcióval is rendelkező egyén állami hitelből megveszi az egyik legnagyobb kereskedelmi tévét, azt állami hirdetésekből tartja fönn, a tévé pedig hirtelen elkezd a hatalmon lévő párt érdekei szerint működni, úgy a lehető legteljesebb mértékben van aláásva a képviseleti demokrácia alapja, a fair választási küzdelem. Megírtuk? De hányszor. Eljárások? Ugyan már.

Tehát abban az országban, amelyben a törvények nem vonatkoznak mindenkire, és nem védenek mindenkit egyaránt, fejezzük már be a jogszerű magatartásra való állandó és álszent figyelmeztetést.

Egy félresikerült nemzeti konzultáció lehetséges következményei

Mindezek fényében hogy is kell értékelnünk a Momentum akcióját? Illetve a mijét is? Egy akció mögött ugyanis áll valamiféle elképzelés, lebeg előtte valami cél, vagy legalább a végrehajtók jól érzik magukat. De mire gondolhatott a Momentum, mielőtt bement az Origóba, és mire gondolhatott a TASZ, mikor kávézni hívta a lovagkeresztes trágárságbödönt? Hogy majd a delikvensek szánják-bánják, amit tettek; mennek, és átgondolják az életük? Vagy azt remélték, hogy sikerül rögzíteni, amint Habony Árpád személyesen ütlegeli ostorral a tartalomelőállítókat, hogy írjanak még nagyobb ocsmányságokat Fekete-Győr Andrásról, és hogy Bayer meg egy ország előtt teszi nevetségessé magát? Úgy egyáltalán mi járt a fejükben? Erre írtam, hogy a performansz értelmetlen.

Azt, hogy felelőtlen pedig a következőkre értettem. A polgári engedetlenségnek is megvannak a maga – morális – szabályai, leginkább nem hozhatja rosszabb helyzetbe az ügyet, amelyet képviselni hivatott. Szabályszegéskor például a személyesen a szabályszegő vállalja a következményeket, az esetleges retorziókat, és ne azok, akiknek sorsát – elvben – annyira szívén viseli. Ez az aktivizmus felelősségi oldala, avagy az ősi szentencia fennkölt megfogalmazásában: lesz szíves mindenki a maga dárdájával verni a bozótot.

És ki más lenne a köztévé szakértője, mint a Figyelő főszerkesztője, Lánczi Tamás?
©

Azok az önkéntes illemtanárok, akik most a momentumos terror vészjósló napjaiban annyit bírnak mondani, hogy viselkedjetek rendesen gyerekek, meg a játékszabályokat be kell tartani, és hogy a jogkövető magatartás mennyire fontos, azok szelektív vakságban szenvednek, egyben ékes példáját adják annak, hogy miért lehet megcsinálni mindent ezzel az országgal. Csupáncsak arról felejtkeznek el, hogy itt minden megnyilvánulást egy olyan rendszer keretén belül kell értelmezni, mely rendszer nem szavatol mindenkinek azonos jogokat, a rendszer irányítói semmiféle játékszabályt nem tartanak be, és akinek ez nem tetszik, azt megpróbálják ellehetetleníteni – és ennek a gépezetnek az Origo szerves része.

Ám maga, a Momentum sem veszi figyelembe a körülményeket, az összefüggéseket.  Amennyiben a Momentum vezetőinek nemcsak saját sérelmeik fontosak, hanem valóban a kiegyensúlyozott tájékoztatás, és a sajtó nyomorúságos állapota is, akkor tudniuk kellett, hogy a reakciókkal nem egyedül ők fognak szembenézni, hanem mi is. A maradék független média is be lett cipelve ebbe a konfliktusba, anélkül, hogy lehetőségében állt volna eldönteni, részt akar-e benne venni. Mert annyira, de annyira kiszámítható volt a válasz: „jó, akkor most mi is fölkeressük a …… szerkesztőségét.” (A pontok helyén valamelyik független orgánum neve szerepel, én gyakorlatilag már az összesét olvastam.)

Mert ilyen országban élünk. Olyanban, amelyben az önkényes hatalomgyakorlást rendre a hatalommal nem rendelkezők jól/rosszul sikerült megmozdulásaival vagy szavaival igazolják. Olyanban, amelyben konkrét személyek, szervezetek lejáratását, jogi/gazdasági ellehetetlenítését egy másik, vele semmilyen kapcsolatban nem álló személy vagy szervezet tevékenységével magyarázzák. És olyanban, amelyben hatalom kiszolgálói viszkető tenyérrel és megfeszített bicepsszel keménykednek, taknyon-véren való kirángatást helyeznek kilátásba, férfiasnak és hősiesnek mutatkoznak, „libnyafokon”, szemüveges-szakállas diákokon, „tyúkmellűeken”, „tornából fölmentetteken” gúnyolódnak, de ha szembejön egy csúnyább komment, egy vízfesték vagy két ötvenkilós huszonéves, akkor sápítozni és picsogni kezdenek, mint a gyurcsányista földalatti ellenállás magányos fotelrettegője, aki a fasizmus világméretű előretörését olvassa ki abból, hogy kedvenc Pozsonyi úti kávézójában  lemondták a Mozgó Világ-előfizetést.

Ezt a hisztit pedig fejezzük be, jó?

Ám mitől is van fölháborodva és kétségbeesve a kormánypárti bérrettegők hada? Akkor itt valamit a Momentum védelmében és a szituáció tisztázása érdekében el kell mondanom.

Az Origo már pogromokat vizionál
©

Miután hosszan-hosszan fejtegettem, hogy Magyarországon törvényenkívüli akciókra is lenne bőven indok, ha lenne hozzá elszánás, és ha a mozgalmárok két fő típusa (úgymint a „demokrata” és a „civil”) a tiltakozásnak nem csupán két módját – a petícióaláírást és a workshop-szervezést – tartaná elfogadhatónak, vizsgáljuk már meg közelebbről Fekete-Győr András eljárását. A filigrán fiatalember másodmagával bement egy irodaépületbe, ahová beengedték, a „szerkesztőségbe” lépve útbaigazítást kért és kapott, beszélgetni próbált, majd fölszólításra távozott. Most azontúl, hogy a sorolt csapások súlya alatt összeomlott a rendszer, tegyük már föl a kérdést: hol van itt a jogsérelem? Elárulom: sehol. Egyedül azon lehet vitatkozni, hogy a videó közzétételével sértettek-e képmáshoz fűződő jogot a momentumosok, de én ezt sem tartom egyértelműnek, és ha igen, akkor a fölvétel tartalmát tekintve egészen enyhe mértékben. A video ugyanis egyáltalán nem ábrázolja K. András agitációs beosztottat sértő vagy megalázó módon, nem bántja őt emberi méltóságában. Hacsak… hacsak nem azzal, hogy bizonyítja, hogy TÉNYLEG az Origoban dolgozik. Ezt viszont tekintsük beismerésnek.

Létezik azonban még egy beismerés. Az Origo és nyomában a teljes prüszkölő-hápogó kormánypárti média most vallja be ország-világ színe előtt, hogy amit művelnek, az nem újságírás, és így is kell viszonyulni hozzájuk. Fekete-Győrék akciójával ugyanis nem az az analógmegoldás, hogy beléptetetnek egy határvadász-alakulatot a Fidelitasba azzal a fölszólítással, hogy törjenek ránk, hanem az, ha a Fidesz elnöke, akinek ügyeivel (szemben a hatalomnélküliek viselt dolgait firtató álsajtóval) mi szoktunk foglalkozni, neki tetsző időpontban, meglepetésszerűen beállít hozzánk, és számon kéri, hogy mit firkálgatunk össze róla. A kávénk ugyan nem túl jó, de elszaladnánk pogácsáért, és miközben válaszolnánk, boldogan tennénk föl azokat a kérdéseket, amelyekre hét éve nem hajlandó felelni. Milyen újságírók már azok, akik elzavarják cikkeik szereplőjét, azt, akiről nap mint nap írnak, ahelyett, hogy kérdeznének tőle? Vagy ha a tisztelt szaktársak ennyire fölkészületlenek, akkor a kamerák előtt egyeztessenek egy interjúidőpontot, és ha az őket meglátogató politikus erre nem hajlandó, akkor az neki lesz kellemetlen.

Ilyen egyszerű lett volna, ti, zsurnálimitátorok – és több szót most már nem vesztegetnék rátok. Viszont a kormánypárti közönségnek, amelyik most együtt háborog kedvenc lapjaival, portáljaival, tévécsatornáival, üzenném: nincs erre semmi oka, ismételten meg van vezetve. Nem a momentumosok követtek el merényletet, hanem az ő idoljuk gyáva, és ezt könnyű bizonyítani. Ismétlem, a momentumos gyárlátogatásra a miniszterelnöki vizit a megfelelő válasz. Küldjétek már be a főnököt, figyeljétek meg, úgy sem mer bejönni.