szerző:
Soros György

Az unió reformra szorul, de van, ami reményt ad. Ilyen a magyarok ellenállása Orbán maffiaállamával szemben.

Ma az Európai Uniót egyszerre kell megmenteni és megújítani. A legfontosabb a megmentése, mert létében fenyegeti veszély. De amint Emmanuel Macron francia elnök mondta kampánybeszédeiben, nem kevésbé fontos újra megteremteni azt a támogatást, amelyet valaha az EU magáénak tudhatott.

Az uniót fenyegető veszélyek egy része kívülről ered. Olyan hatalmak veszik körül, amelyek ellenségesek értékeivel szemben: Vlagyimir Putyin Oroszországa, Erdogan Törökországa, al-Sziszi Egyiptomja és az az Amerika, amelyet Donald Trump próbál létrehozni.

De van belső fenyegetés is. Az EU olyan egyezmények talaján áll, amelyek a 2008-as pénzügyi válság után elvesztették értelmüket. Még az euró fenntarthatóságát szolgáló legegyszerűbb változások végrehajtásához is olyan kormányközi együttműködés kellene, amely ezeken a szerződéseken kívül valósul meg. És ahogy az európai intézmények működése egyre bonyolultabbá vált, maga az unió is részben működésképtelenné lett mára.

Európa nem az euró

Az eurózóna például már pontosan az ellentéte annak, ami a célja volt. Az EU olyan, hasonló értékeket valló államok önkéntes szövetsége volt, amelyek maguk adják fel szuverenitásuk egy részét a közös eredményekért. A 2008-as válság után viszont az eurózóna úgy alakult át, hogy a hitelező államok diktálhatták a feltételeket az adósoknak, akik képtelenek voltak azoknak megfelelni. A megszorítások erőltetése gyakorlatilag lehetetlenné tette a gyenge országoknak, hogy kinőjék gondjaikat.

Ha ez így folytatódik, kevés esély marad. Ezért kell az uniót radikálisan újjáépíteni. Az a felülről szervező elv, amellyel Jean Monnet elindította az európai integrációt az 1950-es években, igen sokáig kitartott. Most közös erőfeszítésre van szükség ahhoz, hogy az uniós intézmények együttműködhessenek az alulról induló kezdeményezésekkel, és közösen újra megnyerhessék a választók bizalmát.

Gondoljunk a Brexitre, amely egész biztosan pusztító hatással lesz mindkét félre. Nagy-Britannia elszakadásának rendezése elvonja az EU figyelmét a saját válságáról. Ráadásul mindez nyilván tovább tart majd, mint az erre szánt két év; öt esztendő a valószínű, ami a politikában egy örökkévalóság, különösen ilyen forradalmi időkben.

Ezért az uniónak konstruktívan, minden eshetőségre készen kell vezetnie a Brexit-tárgyalásokat. Az elhúzódó „válóper” során könnyen lehet, hogy a britek egyszer csak rájönnek, mégis jobb nekik az EU-ban maradni. De ez csak akkor esélyes, ha az unió olyan klubbá válik, amibe érdemes belépni – akár Nagy-Britanniának, újra. És kell hozzá az is, hogy a csatorna mindkét partján újragondolják a helyzetet.

Ennek a valószínűsége csekély, de nem nulla. Fel kellene ismerni egész Európában, hogy a Brexit a dezintegrációhoz vezető lépés, és mint ilyen, mindenki a vesztese lesz. Egy újra vonzóvá váló Európa ugyanakkor a jobb jövő reményét hordozná – különösen az ifjú generációk számára.

Ez az új Európa világosan elválasztaná egymástól az unió és az eurozóna fogalmát. Másrészt tudatosítaná, hogy az eurózónát elavult és megkövült szerződések irányítják.

Ezek a szerződések kimondják, hogy minden tagállam kötelezően bevezeti az eurót, amennyiben és amikor megfelel a feltételeknek. Ez ahhoz az abszurd helyzethez vezetett, hogy például Svédország, Lengyelország és a Cseh Köztársaság világossá tette ugyan, hogy nem szándékozik átvenni a közös valutát, ennek ellenére ők is „pre-in” státuszban vannak, vagyis olyan tagállamok, amelyek mentességet élveznek.

Ezek nemcsak szavak. Az EU olyan szervezet, amelyben az eurózóna a mag, a többi tag pedig alacsonyabb rendű. Ez így nem maradhat. Az euró megoldhatatlan problémái nem verhetik szét magát az uniót.

Az eurózóna és az EU közötti különbség tisztázatlansága ennél nagyobb bajról árulkodik: arról a feltevésről, hogy a tagállamok különböző sebességgel, de ugyanazon cél felé haladnak. Ehhez képest egyre több ország nyíltan visszautasítja a szorosabb európai integrációt.

Jelentős pozitív hatása lenne annak, ha a „többsebességes” Európa helyett „többsávos” Európáról kezdenénk beszélni. Olyan Európáról, amelyben a tagállamoknak szélesebb demokratikus mozgástér jut, mint most. Ma az államok inkább a saját szuverenitásukat erősítik, mint hogy még többet adnának fel belőle. Pedig ha az együttműködés haszna kézzelfogható lenne, akkor változhatna az európai népek véleménye is, ahogy a kooperációs készségük is.

A remény lendülete

Mindenképp előrelépésre van szükség három területen. Ezek: a területi szétesés, amelynek példája a Brexit; a menekültkrízis; és a megfelelő gazdasági növekedés hiánya. Mindhárom témában nagyon alacsony az együttműködés szintje.

Ez különösen a menekültkérdésben érhető tetten, és egyre rosszabbodik. Európának még mindig nincs egységes bevándorláspolitikája. Minden ország a saját vélt érdekei alapján cselekszik, sokszor más tagállamok ellenében. Angela Merkelnek igaza volt: a menekültválság elpusztíthatja az EU-t. De feladni nem szabad. Ha erre a problémára sikerül hatékony és értelmes választ adni, abból új, pozitív lendület alakulhat ki.

Én mélyen hiszek a lendületben. Már Macron megválasztása előtt, a holland nacionalista Geert Wilders meggyőző vereségekor érezhető volt a momentum: hogy olyan folyamat kezdődhet, amely az EU felülről szerveződő politikáját jobb irányba fordíthatja. És most, hogy Franciaországban Macron, az egyetlen EU-párti jelölt győzött, sokkal nyugodtabb vagyok a szeptemberi német választások ügyében is. Németországban többféle Európa-párti eredmény is elképzelhető, különösen, ha az Európa-ellenes és idegengyűlölő Alternative für Deutschland süllyedése folytatódik. Ez a folyamat elég erőt adhat ahhoz, hogy megküzdjünk a legnagyobb veszéllyel: az Olaszországot fenyegető pénzügyi és menekültválsággal.

Erősítik reményeimet a spontán, alulról szerveződő kezdeményezések, amelyekben főleg az ifjúság vesz részt. Ilyen a „Pulse of Europe” mozgalom, amely novemberben indult Frankfurtból, és mára 120 várost ért el a kontinensen; a „Best for Britain” az Egyesült Királyságban; és ilyenek az ellenállási mozgalmak, amelyek a lengyel Jog és Igazságosság uralmával, valamint Orbán Viktor miniszterelnök kormánypártjával szemben szállnak síkra.

A magyar ellenállás valószínűleg éppúgy meglepi Orbánt, ahogy engem. Orbán azon van, hogy politikáját a velem folytatott személyes konfliktusra fűzze fel. Célpontja lettem kormánya kíméletlen propagandakampányának. Saját magát a magyar szuverenitás védelmezőjének állítja be, engem pedig spekulánsnak, aki valami homályos, ám gonosz összeesküvés keretében azon dolgozom, hogy Európát illegális bevándorlókkal árasszam el.

De az igazság az, hogy én a Közép-európai Egyetem büszke alapítója vagyok, amely 26 év után a világ legjobb 50 egyeteme között szerepel számos társadalomtudományi képzésével. A CEU támogatásával lehetővé tettem, hogy megőrizze akadémiai szabadságát minden befolyással szemben, beleértve a magyar kormányt, vagy akár az alapítóját magát.

Két tanulságot vontam le ebből. Az egyik, hogy a nyílt társadalmak megőrzéséhez nem elég a jogállamban bízni: ki kell állni azért, amiben hiszünk. A CEU és az alapítványaim támogatottjai ezt teszik. A létük a tét. De biztos vagyok abban, hogy az akadémiai és egyesületi szabadságért folytatott elszánt küzdelmük végül mozgásba hozza Európa igazságszolgáltatásának lassan őrlő malmát.

Másrészt megtanultam, hogy a demokráciát nem lehet külföldről szállítani. Azt a népnek magának kell kivívnia és megvédenie. Csodálom a magyarok bátorságát, amivel szembeszállnak Orbán maffiaállamának szemfényvesztésével és korrupciójával. És reményt ad az európai intézmények energikus válasza a Lengyelországból és Magyarországról érkező kihívásokra. Az előttünk álló út veszedelmes. De én látom ebben a küzdelemben a lehetőséget, hogy Európa még feltámadhat.

 

A cikket a jogtulajdonos Project Syndicate engedélyével közöljük.