"Késő, az elnök úr már aláírta" - politikai vándorviccek

A szavazni induló Orbán-család

Túry Gergely

„A köztársasági elnöki rezidencián a takarítónő az egyik mellékhelyiségben ügyködik, közben egy használt vécépapír kirepül a kezéből az ablakon – szól az internetről már egy tévéműsorba is eljutott pesti vicc. – Utánanéz és látja, hogy éppen az elnök ablakán száll be. Rohan a titkárságra, hogy csempésszék ki a papírt, még mielőtt baj történne. A titkárnő besiet, majd e szavakkal jön ki: késő, az elnök úr már aláírta.”

Azt vélhetnénk, végre új vicc született, miután új politikai jelenség bukkant fel: az elődeihez képest nyíltan kormánypárti, bármit fenntartások nélkül ellenjegyző elnök. Az adoma mégsem eredeti. A HVG nem reprezentatív körkérdése nyomán akadt, aki a viccet évtizedekkel korábban Dobi Istvánnal, az Elnöki Tanács 1952 és 1967 közötti elnökével, a gyakorlatilag hatáskör nélküli államfővel hallotta, másnak szervilis vállalatigazgatóval volt ismerős a történet. Ez is jelzi, hogy ugyanazok a csattanók változó szereplőkkel évtizedeken és rendszereken át vándorolhatnak.

Immár történelminek mondható például az az 1919-es Tanácsköztársaság idejéből fennmaradt vicc, amelyben Kun Béla és Szamuely Tibor azon tanakodnak, mivel lehetne megnyerni ügyüknek a polgárságot úgy, hogy közben a munkásosztályt se idegenítsék el maguktól. A fontos elvtársak sofőrje ezt ajánlja: „Legokosabb lenne, ha most itt mindketten beleugornátok a Dunába. Ennek a burzsoázia örvendene, a proletárság pedig nem bánná” – idézi Vörös Boldizsár történész a Tanácsköztársaság vicceiről szóló 2006-os tanulmányában. A józan paraszti észre valló tipp a viccgyűjtemények tanúsága szerint évtizedeken át közszájon forgott, előbb Hitlerrel és társaival, majd kommunista vezetőkkel is. Ki tudja, talán már 1853-ban sem volt eredeti, amikor – Szenes Imre Történelmünk humorban című, 1997-es kötete szerint – a Ferenc József első pesti látogatására készülődő, hasonló dilemmával küszködő báró Augusz Antal helytartótanácsi főtisztviselőnek tanácsolták, hogy „a hídfő egyik oszlopára akasztasd fel Prottmannt, Pest császári és királyi rendőrfőnökét, a másikra pedig magadat. Nem is kerül valami sokba, őfelségét is meg fogja lepni, s a népnek is öröme lesz...”

A politikai viccek metamorfózisát akaratlanul is kísérlettel igazolta Vörös Boldizsár. Egy bájosan egyszerű tanácsköztársasági élc a millenniumi emlékmű és a vöröskatona közti különbséget magyarázza: „emezek emlékoszlopok, a vöröskatona pedig azt mondja, elmék osz' lopok”. Mivel a vicc egy fiatalabb hallgatója keveset tudott a Tanácsköztársaságról, ő már szovjet katonával adta tovább.

Bánhalmi János

„Közéleti vicceink eddigi vizsgálatából kiderült, hogy a mintegy 1000-1200 típus 3000-4000 motívumból áll, és az utóbbi negyed században 3000 változatban (...) hangzott el” – olvasható a Néprajzi lexikonban. Hasonlóképpen írta le a helyzetet 1980-ban Katona Imre néprajztudós és viccgyűjtő a Mi a különbség? című minimonográfiájában: „a köztudatban létezik egy eszmei, optimális viccrepertoár, (...) ám ebből a közkincsből mindig csak annyi újul fel és változik, amennyit az adott körülmények kívánnak”.

A vándormotívumok régebbiek, mint a mai értelemben vett politikai viccek. Középkori előképeket citált például a HVG kérdésére Dalos György író, aki Világ proletárjai, bocsássatok meg! címmel tette közzé (németül 1993-ban, magyar fordításban csak 2009-ben) a szocializmusbéli viccek egy gyűjteményét. Szerinte az évszázadokkal ezelőtt kigúnyolt bolondok, vakok és sánták élnek tovább azokban a történetekben, amelyeket a magyarok a rendőrökkel, illetve újabban a szőke nőkkel, a németek a frízekkel, az oroszok a csukcsokkal mesélnek. Továbbá az érintettek megítélésétől függően húzták rá a XX. századi politikusokra a jó király, a ravasz uralkodó vagy a gonosz zsarnok évszázados kliséit. Akár többfajtát is: Kádár János például nemcsak az ország keménykezű uraként volt beilleszthető a vándorviccekbe, hanem később hol együgyű, hol pedig – főképp a „testvéri országok” vezetőivel szemben – ravaszkodó, már-már igazságos figuraként is.

Bár a Kádár-kori olajozott öncenzúra miatt nemegyszer ez is csak utólag történt meg – amint az tetten érhető egy ismert világvégevicc változataiban. Miután a jóisten bizalmasan közli a politikusokkal, hogy két hónap múlva vízözönt bocsát a bűnös világra, az amerikai elnök eltörli a tartozásokat, hogy legalább addig mindenki jól éljen, a szovjet pártfőtitkár elrendeli, hogy most már két hónap alatt föl kell építeni a kommunizmust, Kádár viszont így szól az ország népéhez: „Elvtársak, két hónapunk van rá, hogy megtanuljunk a víz alatt élni.” Legalábbis így idézi Szenes 1997-ben. 1980-as könyvében, a Kádár-rendszer harmadik harmadában Katona Imre viszont ugyanezt a dörzsölt ötletet a biztonság kedvéért inkább az izraeli miniszterelnök szájába adta.

A politikai viccek örökéletűségének további kiragadott példája az interneten a korábbi állampártról előbb az MSZP-re, újabban a Fideszre transzponált – Dalos szerint a hitleri időkben már biztosan mesélt – történet Pistikéék kiscicáiról, amelyekről az iskolában kiderül, hogy mind a tízen a kormánypárt hívei, ám a tanító néni csodálkozására másnapra már csak öten fideszesek. Pistike magyarázata: a többinek időközben kinyílt a szeme.

De rendszerfüggetlenül működött a szovjet idők egy ismert poénja is, amely a fegyvergyárakat övező titoktartásról szólt: a munkás hiába lop haza alkatrészeket a babakocsigyárból, valahányszor összeszereli őket, mindig géppuska lesz belőlük. Hasonló adoma szerepel az 1969–1974 közötti szociáldemokrata német kancellár, Willy Brandt viccgyűjteményének elején a náci hadiüzemekről. A politikus által évtizedeken át följegyzett vicceket az özvegye rendezte sajtó alá. Ebben található egy különleges, az NDK-ra igazított vándorvicc: „Ha az én időmben már lett volna Stasi – sóhajt fel Julius Caesar –, akkor idejében le lehetett volna leplezni Brutust.” „Ha az én időmben már lett volna NDK-néphadsereg – mondja Nagy Frigyes –, akkor egész Európát meghódíthattam volna.” Mire Napóleon: „Ha az én időmben már lett volna a Neues Deutschland, akkor még ma sem tudná senki, hogy vesztettem Waterloonál.” A poén duplafenekű, mivel Brandt állítólag nem mástól szedte föl e történetet, mint Hermann Axentől, a keletnémet állampárt politikai bizottságának tagjától, aki tíz éven át a Neues Deutschland című pártlap főszerkesztője volt.

A rengeteg vándormotívum közepette az új viccek leginkább ott érhetők tetten, ahol szójátékokról van szó – például abban a pesti kiszólásban, amely szerint Orbán Viktor fő műve a Mein Stumpf. Idesorolható a már az első Fidesz-kormány idején is mesélt adoma, amelyben a budai hegyvidéken sétálgatva ezt a kérdést teszi fel egyik gyermeke a Fidesz-elnöknek: „Papa, ugye rólad nevezték el az Orbán teret? – Nem, kisfiam, rólam az Istenhegyi utat nevezték el.” Mégsem teljesen új a poén, miután a magát istennek képzelő nagy ember éppúgy élc tárgyává válhatott zenészekkel (például Herbert von Karajan karmesterrel), mint a politikusokkal (lásd Nicolae Ceausescu román vezért).

A valóban eredeti pesti vicc példájaként említette Dalos a Jurij Andropov szovjet pártvezető – 1956-ban budapesti nagykövet – 1982-es halálakor órákon belül elterjedt, csakis a magyar történelmi közelmúlt ismeretében érthető sziporkát: „Nagy Imre magához kérette Andropovot.” A Kádár-korszak viccrepertoárjához képest a mostani választékot az író szegényesnek tartja, és ezt azzal magyarázza, hogy a négyévenkénti választások miatt kevésbé vésődnek a hétköznapi tudatba a politikai figurák. Talán – vélekedik – több lesz az Orbán-vicc, ha a politikus még tíz évig hatalmon marad. Lendvai Endre pécsi egyetemi tanár, a verbális humor kutatója pedig úgy nyilatkozott, hogy leginkább a puha diktatúrák kedveznek a politikai viccnek. „Olyan ez, mint a láz: jelzi, ha betegség, például demokráciahiány üti fel a fejét.”

Az internet komoly változásokat hoz a vicckultúrában is – sajnálkozott Szvetelszky Zsuzsa, a leginkább pletykavizsgálatairól ismert kommunikációkutató. Ma a poénok egyre inkább interneten terjednek, gombnyomásra, gyakorlatilag változtatás és válogatás nélkül. Így elmarad az az igen fontos elem, hogy korábban a társasági mesélés közben a viccek egyre tökéletesebbre csiszolódtak, a rosszabbak pedig kikoptak.

A mesélés helyett írásban továbbított tréfák másik hatása, legalábbis Litkai Gergely humorista szerint, hogy a párbeszédes vagy kérdés-felelet formájú adomák rovására tért hódítanak az egysorosok. Olyan klasszikusak már terjedelmi okokból sem születnek, hogy „Orbán, Gyurcsány és Győzike utaznak a vonaton” – értett egyet ezzel egy másik dumaszínházi szerző, Pataki Balázs. A világháló egysorosai mellett az egy Twitter-üzenetbe, egy Facebook-állapotjelentésbe beleférő poénok a nyerők, ennyit hajlandók befogadni az emberek. Jól mutatja ezt Pataki tapasztalata, miszerint a dumaszínházas stand-up komédiások műsoraiból is az egysoros élcek, legfeljebb egy-egy kérdés-felelet ragad meg a fejekben, és terjednek át az internetre.

Ilyen egysorosok például az Orbán Viktor csodás képességeiről szóló, többnyire pontokba szedett felsorolások. Legtöbbjük kölcsönzött, igaz, nem a politikai viccek évszázados tárházából való. A Fidesz-mítoszokat kigúnyoló csipkelődésekhez egy másik, lehetetlent nem ismerő figuráról, Chuck Norris amerikai akciófilmhősről szóló mondásokat magyarítottak ismeretlen szerzők. Például azt, hogy a jeles férfiú már kétszer elszámolt végtelenig.

Nyitóképünkön egy részlet Szenes Imre történelmi viccgyűjteményének borítójáról. Forrás: Régikönyvek Kft.