Negyedszázada, 1994. szeptember 28-ára virradó éjszaka egy óra körül a Finn-öbölben pillanatok alatt elsüllyedt az Észtország nevét viselő, Tallinnból Stockholmba közlekedő komp, és a fedélzeten utazó 989 emberből 852 meghalt. Ez volt a legnagyobb észt tulajdonban lévő hajó, az ország büszkesége. Az Oroszországtól való elszakadás és a Nyugathoz való (vissza)kapcsolódás szimbóluma. Az utasok és az áldozatok többsége svéd volt, ám a 186-tagú személyzet főleg észt, és a svéd állampolgárok egy részének is voltak észt gyökerei.
Észtországot a baleset előtt négy héttel hagyta el az utolsó orosz katona. A tragédiával egy időben bukott meg a balti állam első szabadon választott kormánya. Sokan úgy érezték, az Estonia sorsa a független Észtország sorsának szimbóluma. Ezt a baljós érzést erősítették a svéd reakciók is.
Szomszédi viszony
Svédországot letaglózta a tömegszerencsétlenség. A társadalom a legkevésbé vallásosak közé tartozik, ám az áldozatok emlékére tartott szertartásokon dugig megteltek a templomok. A sajtó tele volt az észtek éretlenségét, hanyagságát taglaló cikkekkel, a „szovjet örökséggel”, amelyet képtelenek levetkőzni. A rohamtempóban felépített észt tengerhajózás a gyengén képzett legénységgel alkalmatlan a menetrendszerű tengeri közlekedés lebonyolítására – ilyen hangokat fújt a tengeri szél Svédországból Észtország felé.
