A tökéletlenségben hatalmas erő van - üzeni a Pussy Riot alapítója

A kötelező tökéletesség réme nagyon is valós. Manapság nemcsak a művészeti alkotások túlságosan „megcsináltak”, hanem az emberek is. Jól ápoltak. Decensek. Amikor kiszabadultunk a börtönből, hamar megértettük, hogy a normalizálás erejét bizony komolyan kell venni. Minél aktívabb és hangosabb vagy, annál nagyobb erővel találod szembe magad. Fekete szoknyához ne húzz fehér harisnyát (se fordítva). Fesd sötétebbre a hajadat. Fogynod kéne pár kilót. Ne bazmegolj, amikor Bill Clintonnal állsz egy színpadon. Járj többet társaságba. Nem hordhatsz sportcipőt, vegyél magas sarkút. Ezzel teljesen a frászt hozták rám. Megvettem a rúzst, a magas sarkút, a hajvasalót – de még mindig úgy éreztem, hogy nem vagyok tökéletes. Sőt ezektől igazából szarabbul éreztem magam.

De nem olyan könnyű engem elriasztani, nem olyan fából faragtak. Az igazság pillanata akkor jött el, amikor a CNN stúdiójában már az ötödik réteg vakolatot kenték rám. Gondoltam, ahhoz igazán nem kell hullának vagy próbababának maszkírozni engem, hogy politikáról beszéljek, így kértem, hogy mossák le az arcomat. Pedig élvezem a sminkelést. Nem zavar, ha szépnek találnak, sőt szeretek szép lenni, csak nem akarok túl sok időt tölteni szépítkezéssel. Nem nekem való.

Ha tudom, hogy valamit (elméletileg) én is meg tudok valósítani, akkor azt én szeretném csinálni. Kétségtelen, hogy ettől az életem állandó kihívásokkal teli. De éppen ez kell ahhoz, hogy ne idegenedjünk el a saját életünktől. A tökéletességet én a próbálkozásokban látom, az előrelépésben, a kockázatvállalásban, és igen, a kudarcban. Sosem tudtam volna meg ilyen sok mindent az országom kormányáról, a hazámról, az itt élő csodálatos emberekről, és sosem hallathattam volna úgy a hangomat, ahogyan ma tehetem, ha nincs az életemben ez az óriási kudarc – a börtönbüntetésem.

A szabadulásom után összezavarodtam. Jó néhány alap dolgot újra kellett tanulnom: hogyan kell átkelni az úton; hogyan kell használni a pénzt; hogyan kell sampont venni anélkül, hogy elvonná a figyelmem az a millió másik flakon a polcokon. Új barátokat szereztem, és rajtuk kívül is rengeteg emberrel kerültem kapcsolatba. Találkoztam olyanokkal, akik 1000 dollárt ajánlottak egy erotikus fotózásért a Pussy Riottal közösen. Ezek az emberek, akik megkörnyékeztek, azt feltételezték, hogy aki frissen szabadult, annak nyilván komoly anyagi gondjai vannak. A titkosszolgálat emberei minden kicseszett helyen a nyomomban voltak; a privát telefonbeszélgetéseim kikerültek a YouTube-ra; pár hetente elkaptak, és megvertek a kozákok meg a kormány önkéntes kopói.

AFP / Joerg Carstensen

Azt is meg kellett tanulnom, hogyan őrizzem meg azt a tiszta, megvilágosult gondolkodásmódot, amelyet a börtönben sajátítottam el. Felfedeztem magamnak a számkivetettek életének addig ismeretlen, különös és egyszerű szépségét. Megtanultam meglátni a tiszta és őszinte lét lehetőségét abban, hogy bár a társadalmi hierarchia legalsó szintjére kerültem, még mindig volt bátorságom mosolyogni. Felfedeztem, hogy a pokol legmélyebb, az átlagpolgár számára láthatatlan bugyraiban is van élet. Nincs annál lélegzetelállítóbb élmény, mint látni, hogy a rothadó börtöntalajból gyönyörű, virágzó teremtmény sarjad, és büszkén tör az ég felé. Nem más ez, mint a legyőzhetetlen életerő színtiszta megnyilvánulása.

A börtönben mind közül a legdrágább kincsed az önbecsülésed. Mást nem is nagyon engedhetsz meg magadnak. Hiszen nem lehet saját ruhád, ételed, pénzed. Nincs késed, pajzsod vagy fegyvered, amivel megvédhetnéd magadat. Biztonságot és boldogságot csakis az önbecsülés adhat. Épp ezért veszélyes elveszítened, mert ha egyszer elveszett az önbecsülésed, lehet, hogy soha többé nem tudod visszaszerezni. Vigyáznod kell rá, a nap huszonnégy órájában, a hét minden napján. A börtönben nagyra értékelik, ha következetes a hited, a viselkedésed és a személyiséged. A szavaid és a tetteid mindig legyenek összhangban; különben rád sütik, hogy ócska kis hazug vagy; gyenge ember, akit könnyű betámadni, zaklatni.

A szabadulásunk után jött a kényszerű normalizálás és az öncenzúra. Volt, amiről beszélhettünk, volt, amiről nem. Néha úgy éreztem, hogy újdonsült szabadságom máris kezd elpárologni. A hétköznapi életben sokszor beleesünk abba a hibába, hogy egy külső tényezőtől, egy csodapirulától vagy egy új cipőtől várjuk, hogy boldogabbak legyünk, hogy nagyobb biztonságban érezzük magunkat. Ez legtöbbször illúzió. Nekem a boldogság kulcsa a méltóság és az önbecsülés, amelyet a munkám ad, és mindegy, hogy épp elítéltként egyenruhát varrok, vagy szabad nőként alkotok. A szabadulásunk után a minket körülvevő emberek többségének azonban nem igazán tudtuk átadni a gondolatainkat az egyszerű és letisztult életvitelről.

Aki őszinte önmagához, az egy megvilágosodás után nem fordít hátat mindannak, amit megértett. Amikor a Pussy Riot a Harvardon tartott előadást, a rendőrség letartóztatott egy embert a hallgatóságból, amiért nyíltan elmondta a véleményét – miszerint a Harvardnak nem szabadna olyan közszereplőket vendégül látnia, akik nyíltan támogatják Putyint. (Erre ugyanis korábban volt már példa.) Nekünk ezután még lett volna programunk. De mindet lemondtuk, és ahelyett, hogy részt vettünk volna egy elegáns vacsorapartin, inkább a rendőrőrsre mentünk, és addig ott dekkoltunk, amíg szabadon nem engedték azt az embert. Hogy néztek ránk! De mégis, hogyan képzelhették, hogy másként cselekszünk? Úgy tűnt, nem érzik át a helyzet disszonáns voltát: csalódtak bennünk, miközben eleve nem akartak volna egy asztalhoz ülni velünk, ha bármikor a múltban, egy hasonló helyzetben, a díszvacsorát választottuk volna.

A fenti cikk Nadya Tolokonnikova Lázadj! című könyvének szerkesztett részlete. Megváltoztathatja-e egy ember rendkívüli elszántsága az autokrata rezsimet? Megőrizhető-e az önbecsülésünk egy börtönben? Nadya Tolokonnikova szerint függetlenül és szabadon élni csak döntés kérdése. Könyvét itt rendelheti meg kedvezménnyel.