Senki nem gondolta volna, hogy Csomós Mari lesz a "kétméteres seprőgép" a Kakukkfészekben

Amikor belenézett a jövőt fürkésző nagy teleszkópba vagy a még messzebbre látó kaleidoszkópba, Ken Kesey szeme megakadt Allen Ginsberg égre festett sorain:

„Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban.”

Aztán arra lett kíváncsi, hogyan történhetett meg, hogy a hevenyekre és hülyékre osztott társadalom tagjai elfogadják azokat a szerepeket, amelyeket nem maguk választottak.

Az amerikai író 1962-ben megjelent első regénye, a Száll a kakukk fészkére arra keresi a választ, hol lehet biztonságosan elhelyezni ennyi, az „egészségesek” nyugalmát zavaró, magából kifordított embert, és ha már ilyen szépen körbekerítették őket, bízhatnak-e a Megváltóban, aki csavargó Jézusként terápiás asztal köré ülteti 12 tanítványát. Mint minden, utóbb szentnek nyilvánított tett, felemelő, messze hangzó tanulságot hordoz, ugyanúgy, mint a hasonló dramaturgiával építkező példázatok: a Tizenkét dühös ember vagy Artúr király és kerekasztalának lovagjai magasztos küldetése azon áll vagy bukik, sikerül-e maguk mellé állítani elég embert.

A hatalom nem kedveli az afféle csoportos üléseket, ahol a betolakodó, önkéntes menekült felismeri, hogy itt dolga van, tehát át akarja venni a hatalmat, amely hatalom birtoklásában nem illetéktelenebb, mint bárki más. A mindig aktuális hatalom jól ismeri az emberek legsérülékenyebb pontjait, leginkább a félelemérzetet, és vannak a hibaüzenetre gyorsan reagáló szakemberei. Egy darabig ad a látszatra, erre valók az átállított tudósok, valamint asszisztenseik, a bájos Főnénik, a tonnányi, színes pohárkákban kiporciózott, Demerol nevű szokás- és tudatátformáló gyógyszer, az 5 cent ára elektromos áram, ami csodát tud tenni az emberrel. Ha pedig minden idegkötél szakad, jöhet az orr fölött végrehajtott rituális metszés.