„Apokalipszis igen hamarosan”
címmel írt cikket a New York Timesba egy nagyon tiszteletre méltó Nobel-díjas közgazdász, Paul Krugman 2012 májusában az euróról. Azért írta ezt, mert az eurózóna mint monetáris közösség nem teremtett egyúttal állampénzügyi (fiskális) közösséget is: nem jött létre számottevő mértékű közös költségvetés, amely az egyes tagállamok súlyos költségvetési és adósságproblémáit a közösség szintjén kezelni tudná.
Az állami pénzügyeknek az a válsága, amelybe Görögország, majd Portugália, Írország, Spanyolország, Olaszország és Ciprus került a 2007-ben kezdődött (hozzánk 2008-ban megérkezett) Nagy Recesszió után, az eurózóna válságává terebélyesedett. Így kirobbant egy vita, amelyben a tagállamok két csoportra szakadtak.
Az előbbi, déli csoporttal szemben álltak a németek és velük együtt erős, kevéssé eladósodott más északi országok egy csoportja: Dánia, Észtország, Finnország, Lettország, Litvánia és Svédország, amelyek később létre is hozták a Hollandia által vezetett és Németország jóindulatú barátságát élvező Új Hanza Szövetséget. Ők féltek attól, hogy a déliek nem viszonyulnak igazán felelősen a deficit és az adósság problémáihoz, és bármilyen fiskális kockázatközösség megteremtésével – akár egyszerű garanciavállalásuk folyományaként is – végül nekik kellene fizetniük a déliek tékozlásából fakadó bajokért.
Így az eurózóna megszűnése – első lépésben Görögország kiesése vagy kilépése, majd egy azt követő kilépési hullám – tökéletesen reális lehetőségnek tűnt. Aztán mégis elmaradt ez az apokalipszis.
