A politikai osztály tagjai napi 24 órában ütlegelik egymást. Ki kezdte? Ki az, aki visszaütött? Ez vajon a magyar virtus? Alább a téma történeti megközelítése.
A magyar politika sok rendkívül izgalmas kérdése közül az egyik az, hogy hogyan viszonyul a kormányoldal az ellenzék létéhez és magatartásához. Normális körülmények között ez nem lenne kérdés, hiszen a kormánytábor és az ellenzék között létezik egy legalább minimális kontaktus, mi több: tisztelet. Ám a mostaniak nem feltétlen normális idők. De most nem a koronavírusra gondolok, hanem arra, hogy jó ideje már a kormány és az ellenzék közötti kommunikáció csatornái elapadtak, és a tiszteletből – finoman szólva is – ellenségeskedés lett.
Ebben a kis írásban nem feladatom eldönteni, hogy magyar jelenségről van-e szó, avagy (mint gondolom) jóval általánosabbak a tendenciák, s a folyamatban a magyar eset csak egy a sok közül. Mindez a politika erős polarizálódásával függ össze, ami szinte valamennyi mai társadalomban érvényesül.
Ugyancsak nem feladatom azt sem megállapítani, hogy ha már polarizálódik a politika, abban melyik oldalnak milyen részesedése van. Nyilván a mindenkori kormánynak nagyobb, az ellenzéknek kisebb. Sohanapján tudjuk megállapítani, hogy „ki kezdte” és „ki az, aki visszaütött”. Csak azt látjuk, hogy a politikai osztály tagjai napi 24 órában ütlegelik egymást.
Miért köszönheti a házát Amy Heckerling John Travoltának és Bruce Willisnek? Mit tapasztalt női rendezőként Hollywoodban? Hogyan fedezte fel Sean Pennt és Alicia Silverstone-t? És miért volt fontos, hogy Phoebe Cates ledobja a bikinifelsőjét? A Nicsak, ki beszél! és a Spinédzserek író-rendezőjével beszélgettünk.
