Kérdezz meg egy észak-koreait! 8. rész – Szökés Észak-Koreából

HVG360

7 perc

2020.05.23. 17:00

Több részben mutatjuk be a HVG Könyvek sorozatban kiadott, Daniel Tudor által szerkesztett Kérdezz meg egy észak-koreait! című riportkötetet. Sorozatunkat stílszerűen azzal a résszel zárjuk, amelyben a riportkötetben megszólaló disszidensek arról beszélnek, miért és hogyan hagyták el Észak-Koreát, és, hogy mi az, amit még most is hiányolnak egykori otthonukból.

A sorozatról

Az utóbbi egy évtizedben rengeteg különféle könyvet és tanulmányt írtak már Észak-Koreáról. Se vége, se hossza a geopolitikai helyzetről, a Kim-dinasztia uralkodásáról és a disszidensek drámai meneküléséről szóló köteteknek. Nem sok olyat találunk azonban ezek között, amelyeket maguk az észak-koreaiak írtak. Pedig a koreai kultúra és a ráterülő zsarnokság elegye leginkább az helyi emberek történetein és tapasztalatain keresztül érthető meg.

A nemrég Magyarországon is napvilágot látott Kérdezz meg egy észak-koreait! című könyvben heten válaszolnak, mesélnek, segítenek megérteni az életkörülményeket, s emlékeznek vissza az Észak-Koreában töltött éveikre. Természetesen mind a hét nyilatkozó már máshol keresi a boldogulást, kivétel nélkül elmenekültek a diktatúrából. A tizenkét témakörben több mint száz kérdés köré csoportosuló válaszokból viszont egy olyan kép is kirajzolódik az országról, ami a híradások fősodrában kevésbé kap helyet: az emberek hétköznapjai még a legnagyobb zsarnokságban sem feltétlenül csak szenvedésről, kínzásról és félelemről szólnak.

Tartsanak velünk egy nyolcrészes sorozatban, amelyben e könyvből csemegézve mutatjuk be az észak-koreai mindennapokat a divatrendőrségtől a munkahelyeken át a párválasztási szabályokig – mit lehet és mit kell tenni a világ legzártabb országában, az utolsó keményvonalas kommunista diktatúrában?

A cikksorozat többi részét itt olvashatja: Kérdezz meg egy észak-koreait!

  • Miért disszidálnak az észak-koreaiak? És mennyire van nehéz dolguk?

Daniel Tudor: A disszidálás az 1990-es évek közepén, az éhínség miatt terjedt el igazán. Az emberek egyszerűen azért hagyták el ÉszakKoreát, mert éheztek. Ma már csaknem annyiféle ok állhat a disszidálás mögött, ahány disszidens van. Ugyanakkor egyre nehezebb elszökni. Kim Dzsongun egyik változtatása a Kim Dzsongil-érához képest a megnövelt határvédelem.

Cso Üszong (elektromérnöki képzésének utolsó évét hagyta ott, hogy Dél-Koreába szökjön. Eredetileg újságíró akart lenni Szöulban, de most általános iskolai tanárnak készül. 28 éves.): Az utazás egyik vonzereje, hogy mindig visszatérhetsz oda, ahonnan jöttél. Az Észak-Koreából való disszidálásról azonban ez nem mondható el. Ez inkább szomorú dolog. Hogy akkor miért hoznak az emberek ilyen fájdalmas, kemény és veszélyes döntést? Amióta a disszidálás elterjedt, sok különböző ok áll mögötte az aktuális észak-koreai helyzettől, az állami hatalomgyakorlás eszközeitől és intenzitásától, valamint az észak-koreaiak változó mentalitásától függően.

Azokat a „disszidens katonákat”, akik az 1990-es évek közepétől, az élelemhiány miatt jöttek Dél-Koreába, thalbukcsa („északi szökevény”) néven kezdték emlegetni. Előttük a legtöbben politikai okokból disszidáltak, később azonban az éhezés vált a menekülés elsődleges kiváltó okává. A kelet-európai szocializmus összeomlása, Kim Ir Szen halála, a sorozatos természeti katasztrófák és a nyugati gazdasági blokád miatt az észak-koreai hatóságok elveszítették az uralmukat a határ fölött. De egyébként sem tudták volna megállítani ezt az ellenállhatatlan erőt [amely elcsalta az embereket Észak-Koreából]. Ez a mondat jól összefoglalja az akkori gondolkodásmódot: „Nem maradok itt, hogy éhen haljak, inkább lőjenek le, miközben átkelek a folyón.”

Észak-koreai katonák

Az éhezés vált a menekülés fő okává

MTI / AP / Ng Han Guan

Ennek és a szegényes határbiztonságnak köszönhetően sokan elmenekültek, és közülük nem kevesen Dél-Koreában kötöttek ki. A hatóságok lassanként felismerték a helyzet súlyosságát, és a 2000-es években szigorítani kezdték a határőrséget, valamint komoly büntetéseket szabtak ki a disszidálókra. Nyilvános, sortüzes kivégzéséket szerveztek, hogy félelmet keltsenek az emberekben, és figyelni kezdték a disszidensek családtagjait. Az emberek kezdtek hozzászokni a kormányzati fejadagok nélküli élethez, így aztán kétszer is meggondolták, hogy disszidáljanak-e. De semmi sem állíthatta meg teljesen a folyamatot. Közben a disszidálók családja és a Kínában elfogott, majd hazatelepített menekültek külvilággal kapcsolatos hírei még a határtól messzi régiókban is terjedni kezdtek.