Az élet, amelybe bele kellett halni – Cs. Gyímesi Éva emlékezete
9 perc
2020.09.11. 17:00
Szeptember 11-én lenne 75 éves az européer erdélyi magyar értelmiség szellemi vezéregyénisége, ha kilenc évvel ezelőtt nem döntött volna úgy, hogy nem lesz annyi. Korszakalkotó irodalomelméleti művek szerzője, a kolozsvári egyetem karizmatikus tanára, a magyar irodalmi tanszék vezetője, a Securitate kitüntetett célszemélye, magyar és román nacionalisták, antidemokraták és illiberálisok legkövetkezetesebb ellenfele. Hithű keresztény. Boldogtalan magánember.
„Gyímesi Éva nem akart túlélni, és úgy élt és él, hogy abba sokszorosan belehalt már.”
Ezt írta Parászka Boróka 2006. október 5-én A Hétben. Öt évvel azelőtt, hogy Cs. Gyímesi Éva egy kövekkel megrakott hátizsákkal a kolozsvári Garibaldi-hídról belevetette magát a Szamosba.
Még dúlt a világháború, amikor megfogant. A háború vége, szülővárosának második elszakadása az anyaméhben érte. Tamás Gáspár Miklós nekrológja szerint „kolozsvári munkáskörnyezetből jött, ha nem is éppen munkáscsaládból, megmaradt benne valami plebejus érdesség, vadság, keménység”. (Élet és Irodalom, 2011. május 29.)
Kolozsvárott járta végig az iskoláit, ott szerzett diplomát a Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar szakán, ott is tanított egész életében, annak professor emeritusaként halt meg életének hatvanhatodik évében.
Kezdetben nyelvészettel és nyelvműveléssel foglalkozott. Anyanyelvünk címmel rovata volt a központi magyar nyelvű napilapban, az Előrében. Politikailag érdektelen ismeretterjesztő cikkeit és nyelvészeti tanulmányait sűrűn közölték a romániai magyar lapok és folyóiratok.
Ő azonban irodalmár volt mindenekelőtt akkor is, amikor még csak nyelvészként jutott nyilvánossághoz.
Irodalmi kritikái, elemzései modernista szellemben, vagyis a szabadság és a lázadás szellemében íródtak, mert, amint azt TGM a nekrológjában megvilágítja: „1968 és 1989 között – a modernség szabadságeszmény volt, s mivel magyarul szólt... lázadó eszmény is.”
1983-ban jelent meg korszakalkotó irodalomelméleti műve, a Teremtett világ. Ez volt a hatvanas évektől kibontakozó, forradalmian új irodalomelméleti irányzatok első magyar nyelvű összefoglalása, adaptációja, továbbfejlesztése és alkalmazása a magyar, kivált az erdélyi magyar irodalomra. Gyímesi Éva kiindulópontja az volt, hogy az irodalmi mű új világot teremt. Olyat, ami a valóságos világ ellenpontja. A művész megteremti, ami nincs, és ezzel tagadja, ami van: „Minden álom, játék és művészet a képzelet önkényével nyilvánítja nem-létezőnek azt, ami van. Ez a képesség se nem emlékezés, se nem jövőbe látás, hanem a teremtés adottsága: a természeti-társadalmi korlátoknak kiszolgáltatott ember olyan szellemi energiája, amellyel megteremthet egy külön világot. Eredménye, a műalkotás korántsem törékeny játék: a benne kiteljesedő világ szépségét, erkölcsét és igazságát régi és új kiátkozások, könyvégetések sem tudják elpusztítani.”
A könyvnek hatása, visszahangja alig volt, és a rendszerváltás előtt Magyarországon nem is igen lehetett hozzájutni.
A Teremtett világot így dedikálta egy volt osztálytársának:
„Valamibe egyszer majd, sok év után amúgy is bele kell halnunk. Hát akkor miért ne abba, amiről hisszük, hogy érdemes.”
Ezt az ajánlást már ellenzéki identitástudattal írta. Az ajánlás címzettje, az osztálytárs Nagy Margit készített interjút vele közvetlenül a romániai forradalom után, 1990 januárjában ellenzékisége történetéről (Cs. Gyímesi Éva: Honvágy a hazában, 243-251.o.).
1976-ban, amikor először kísérték be a román titkosszolgálat, a Securitate épületébe, mert az egyetemi előadásain „nacionalista módon értelmezi az irodalomtörténetet”, még nem érezte magát ellenzékinek. Amikor másodszor bevitték, 1983-ban már tudatos ellenzékinek tartotta magát.