Nem biztos, hogy az a legegészségesebb, ha egybefüggően alszunk 8 órát

Hivatásához „hűen”, álmában hunyt el nemrégiben William Dement, a modern alváskutatás atyja. Az amerikai tudós alapjaiban formálta át a közgondolkodást a XX. század második felében: ő döbbentette rá a világot az alvászavarok jelentőségére, és hogy a társadalom milyen nagy része küzd komoly alváshiánnyal. Ma már közhely, hogy az éjszakai légzéskimaradás (alvási apnoe) népbetegség, vagy hogy az álmatlanság (inszomnia) szinte járványként pusztít, hiszen a fejlett világban minden harmadik felnőtt szenved tőle. (lásd keretes írásunkat a cikk végén)

Kialvatlanul kóvályog minden harmadik ember

Ma már az alvászavarokra éppolyan betegségként tekint az orvostudomány, mint az azt egyébként előidéző és annak következményeként is fellépő cukorbetegségre vagy magas vérnyomásra. A rossz alvásnak sok oka lehet, de az biztos, hogy tehetünk ellene.

Az inszomnia hátterében azonban nem csupán a posztindusztriális társadalmak – unalomig ismételt – civilizációs betegségei állhatnak, mint a túlstimulált életvitel, a munka és a pihenés közti határ elmosódása, a zaj- és fényszennyezés növekvő mértéke, vagy az utóbbi években viharos gyorsasággal terjedő képernyőfüggőség.

Történészek arra hívták fel a figyelmet, hogy a rossz alvás a napi 7-8 óra egybefüggő pihenés „kötelezettségére” is visszavezethető. A középkorban például korántsem volt egyértelmű, hogy valaki ennyi időt töltsön egyhuzamban az ágyban, ehelyett az éjszaka sokak számára két jól elkülöníthető szakaszra bomlott – vetette fel a kétezres évek elején Roger Ekirch, a Virginia Tech történészprofesszora. Az általa átnézett hatalmas forrásanyagból kiolvasható, hogy nagyjából négyórányi alvást követően a legtöbben akár 1-2 órát is teljesen ébren töltöttek, majd folytatták a pihenést.