Hisz abban, hogy az olyan érzékenyítő mesekönyvekkel, mint amilyet ön is írt, csökkenteni lehet az előítéletességet?
Kissé idegenkedem az érzékenyítő jelzőtől, mert minden jó mesekönyv az. A magyar népmesékben a legkisebb testvér is mindig szegény, és a maga erejéből kell elérnie, hogy elnyerje a történet végén a jutalmat. Remélem, egyszer majd sikerül elérni, hogy a rendszerváltás után harminc évvel már ne a másság iránti előítéletből próbáljanak meg politikai tőkét kovácsolni. Ennél jóval tágabb, kreatívabb vízió kellene.
Ez azért még a távolabbi jövő, ha a mesekönyve olyan fékevesztett indulatot váltott ki az egyik szélsőjobboldali képviselőből, hogy megsemmisítette a kötetet.
Az európai kultúrkörben – a nácizmust leszámítva – a könyvrongálás értelmezhetetlen.
Nem lehetett könnyű kiskamaszként „hazát” váltania.
Rióban olyan amerikai iskolába jártam, ahol mindenki a maga tempójában haladhatott, lebontották az osztályok közötti falakat, csak csoportok voltak, ezek között pedig izgalmas átjárás. Rémisztő élmény volt, hogy itthon az osztály előtt kellett felelni, vigyázban állni, úttörőesküt tenni, az énekkarban pedig mozgalmi dalokat harsogni. Nekem ez kész őrület volt.
