Péterfy Gergely: "Az unióban vannak reménytelen régiók, onnan az emberek elfele jönnek"

Itáliával kapcsolatban szerintem az a követendő irányelv, hogy errefelé száraz pálmalevélnek, olívamagnak vagy novemberi ködnek is jobb lenni, mint Pannóniában adóalanynak. Ezt a hozzáállást örököltem a családi legendáriumból, katekézisből, know-how-ból, ontológiai bédekkerből, vagy mindegy, hogyan nevezzük. Ebbe nőttem bele. A lakásunk tele volt képzőművészeti albumokkal, hegynyi Botticelli, Giotto, Raffaello és a többi tini nindzsa teknőc, ezekbe a képvilágokba merültem bele, ez volt az a vizuális menekülési út, amely kivezetett a Kádár-kor szürke ólomködéből.

Viszont sosem voltam „olaszos” – se olasz szak, se kifejezett olasz irodalmi érdeklődés, olaszul sem tanultam rendszeresen, csak a latin, spanyol, francia felől néztem bele, de persze leginkább a latin; mindig úgy voltam vele, hogy hát én ezt a nyelvet értem, azzal a néhány „ci”-vel, „ne”-vel meg „ebbe”-vel, meg a többi középkori hordalékkal meg majd csak lesz valami. De a kilencvenes évekre is megmaradt a szokás, hogy ha éppen rosszkedvem volt, lekaptam a polcról az etruszk sírkamrák falfestményeiről szóló könyvet (az etruszkok nagyon bulisan képzelték el a túlvilágot, és ez vigasztalóan tud hatni a megfáradt kelet-európai lélekre), vagy a latin sírfelirat-gyűjteményt (ők is értettek hozzá, hogyan nevessenek a halál szemébe), vagy egy Umberto Ecót.