„Akit felakasztanak, legalább egyénként hal meg.” Kulcsmondata ez a szerzőnek, aki könyve harminchetedik fejezetében sem tud biztos választ adni arra, hogy az Auschwitzban sínylődő Ella Gartner, Regina Safir és Estera Wajsblum közül melyik két fiatal lány nyakára tették rá a kötelet 1945. január 6-án. Ami bizonyos: mindhárman tölténygyári munkások voltak, és méhszorgalommal gyűjtöttek össze annyi puskaport, amivel a „sonderkommandós” férfi társaiknak 1944 végén sikerült felrobbantaniuk a halálgyár egyik gázkamráját. A példastatuáló kivégzés végignézésére a női altábor több ezer rabját kényszerítették, s alighanem jó néhányan irigykedve sóvárogtak a „méltó”, a minden embernek kijáró „saját halál” után. Több millió ember nagyüzemi elpusztításán lehet hitetlenkedni, rémülten borzongani, felháborodni – de átélni nem.
