„Nem mondunk semmit a kommünárok nőstény fajtájáról, abból a respektusból kifolyólag, amit a nők iránt érzünk, akikre ők is hasonlítani fognak – haláluk után” – fogalmazott ifjabb Alexandre Dumas a párizsi kommün végnapjaiban, 1871 májusában. A kaméliás hölgy című regény szerzőjének visszafojtott indulatokról árulkodó megjegyzése még a legfinomabb volt azon reakciók közül, amiket a kommün ellenfeleiből kiváltott a nők forradalmi szerepvállalása. A kommünárnők szélsőséges jellemzései („a külvárosok szégyentelen kreatúrái”; „excentrikus tomboló fúriák”; „ittas prostituáltak”) nemcsak a kortársak zavarodottságát tükrözték, hanem azt is, hogy ebben a bő két hónapban
„a nőkkel történt valami”.
A francia–porosz háború utáni zavaros hónapokban, az 1871. március 18-án Párizsban kitört felkelés és a tíz nappal később kikiáltott kommün „legfontosabb eleme a nép hatalomra jutása volt, ezáltal »az uralkodó osztályok« monopóliumának megkérdőjelezése (...), mindez aztán együtt járt a nemi hierarchiák megkérdőjelezésével is” – foglalta össze Balázs Gábor történész Párizs szabad város című, tavaly megjelent kommüntörténeti monográfiájában (a forradalom históriájáról lásd alábbi, Tanács, de nem köztársaság című írásunkat és egy korabeli fotókból készült összeállítást).
