Hiába szeretne Orbán másik globalizációt

Orbán Viktor – ahogy az populista, szélsőséges jobboldali politikusok körében szokás – előszeretettel emlegeti a globalizáció végét, vagy legalábbis a globalizáció jelenleg ismert formájának végét. A globalizáció végét két tényező együttesen hozza el. Az egyik a Nyugat – vélt, kevésbé valós – hanyatlása, ezzel párhuzamosan a Kelet – vagyis Kína valóban valós, bár eltúlzott – felemelkedése. A másik, az előzőtől nem független állítás szerint tarthatatlanná vált, hogy a Nyugat – vagyis ebben az értelemben az USA és Nyugat-Európa – a globalizáció mellékhatásaként az értékrendjét is igyekszik ráerőltetni mindenki másra. A miniszterelnök kimondottan állította, hogy Kína ezzel szemben nem támaszt ilyesfajta igényeket.

Itt azért érdemes megjegyezni, hogy a globalizáció nyugati, baloldali, liberális kritikusai pedig éppen azt hányják a fejlett nyugati országok vezetőinek szemére, hogy a gazdasági előnyökért cserébe gyakorta szemet hunynak mindenféle illiberális vezetők, sőt teljes értékű diktátorok emberijogtiprásai fölött. És nem csak olyan országokról van szó, mint mondjuk Oroszország, amivel még a Krím annektálása után is szankcióktól alig zavartatott, pragmatikus gazdasági kapcsolatokat tartott fenn mások mellett Németország. De sokan ide sorolják Magyarországot, amelynek illiberális kormányával Berlin a kritikusok szerint a német autóipari multik kedvéért olyan elnéző.

Techet Péter: Berlin hosszú ideig tűrte Moszkvát

Bár Berlin részben - kimutathatóan alaptalan - gazdasági, részben történelmi-erkölcsi érvekkel indokolja a Moszkvával szembeni visszafogott fellépést, Olaf Scholz már megtette az első lépést egy józanabb külpolitika felé: leállíttatta az Északi Áramlat II. vezetéket.