Bagatellizálás és önfelmentés: magyarázat mindig van, de tanulhatunk is belőle

• Megmagyarázzuk

Mindannyiunk számára ismerős az érzés, amikor a cipőnkbe került kavics nyomja a lábunkat. Ekkor megállunk, egy-két mozdulattal kitakarítjuk a lábbelinket, megszabadítva magunkat a fizikai kényelmetlenségtől. Ám diszkomfortérzetünk keletkezhet más okok miatt is. Például azért, mert vizet prédikálunk, de bort iszunk, fennen hirdetjük a mindennapos testedzés fontosságát, de terembérletünk érvényessége már régen lejárt, és néhány kilót is felszedünk.

Rosszérzésünk támadhat akkor is, ha a már meglévő ismereteinknek és hiedelmeinknek ellentmondó új információkhoz jutunk vagy új tapasztalatokat szerzünk.

Mivel emberként a konzisztenciára, a következetességre törekszünk, minden olyan helyzetben, amikor a tetteink és az attitűdjeink (kvázi értékrendünk, minket alakító viszonyulásaink) között ellentmondás, összeegyeztethetetlenség jelenik meg, úgynevezett kognitív disszonanciát élünk át, a keletkező feszültséget pedig a legváltozatosabb módokon igyekszünk csillapítani.

A kognitív disszonancia elméletét, ami a pszichológia egyik leginkább kutatott elméletévé vált, Leon Festinger amerikai pszichológus írta le bő hat évtizede. Az 1957-ben megjelent, A kognitív disszonancia elmélete című könyve szinte a feje tetejére állította az addigi elképzeléseket az emberi viselkedés és az attitűdök összefüggéseit illetően. „Az elmélet forradalmisága abban rejlett, hogy kísérletekkel bizonyítottan mutatott rá arra, hogy az emberek a tetteikhez alakítják az attitűdjeiket és nem fordítva, tehát e megállapítás szembement az addigi elgondolásokkal” – hívta fel a figyelmünket Szekeres Hanna, az ELTE Szociálpszichológiai Tanszékének oktatója, a téma kutatója.