Ahogy várni lehetett, elmaradt az áttörés Trump és Putyin csúcstalálkozóján
Az orosz elnök, aki alig négy órát töltött az USA területén, már el is utazott Moszkvába.
Megmagyarázzuk
Mindannyiunk számára ismerős az érzés, amikor a cipőnkbe került kavics nyomja a lábunkat. Ekkor megállunk, egy-két mozdulattal kitakarítjuk a lábbelinket, megszabadítva magunkat a fizikai kényelmetlenségtől. Ám diszkomfortérzetünk keletkezhet más okok miatt is. Például azért, mert vizet prédikálunk, de bort iszunk, fennen hirdetjük a mindennapos testedzés fontosságát, de terembérletünk érvényessége már régen lejárt, és néhány kilót is felszedünk.
Rosszérzésünk támadhat akkor is, ha a már meglévő ismereteinknek és hiedelmeinknek ellentmondó új információkhoz jutunk vagy új tapasztalatokat szerzünk.
Mivel emberként a konzisztenciára, a következetességre törekszünk, minden olyan helyzetben, amikor a tetteink és az attitűdjeink (kvázi értékrendünk, minket alakító viszonyulásaink) között ellentmondás, összeegyeztethetetlenség jelenik meg, úgynevezett kognitív disszonanciát élünk át, a keletkező feszültséget pedig a legváltozatosabb módokon igyekszünk csillapítani.
A kognitív disszonancia elméletét, ami a pszichológia egyik leginkább kutatott elméletévé vált, Leon Festinger amerikai pszichológus írta le bő hat évtizede. Az 1957-ben megjelent, A kognitív disszonancia elmélete című könyve szinte a feje tetejére állította az addigi elképzeléseket az emberi viselkedés és az attitűdök összefüggéseit illetően. „Az elmélet forradalmisága abban rejlett, hogy kísérletekkel bizonyítottan mutatott rá arra, hogy az emberek a tetteikhez alakítják az attitűdjeiket és nem fordítva, tehát e megállapítás szembement az addigi elgondolásokkal” – hívta fel a figyelmünket Szekeres Hanna, az ELTE Szociálpszichológiai Tanszékének oktatója, a téma kutatója.
