Jake Adelstein: Tokió Vice – Egy újságíró a japán maffia hálójában
| Sorozatunk további részeit itt olvashatja. A könyvet ide kattintva megrendelheti a kiadótól. | A japánok úgy gondolják, hogy mindennek megvan a helyes módozata: az életnek, a szerelemnek, a női orgazmus elérésének, a kisujjlevágásnak, a cipőlevételnek, a baseball-labda elütésének, egy gyilkosságról szóló cikk megírásának, a halálnak – még az öngyilkosságnak is. Mindenre van jó – tökéletes – eljárás.
A „helyes út” – melyre külön írásjegyet használnak japánul – a taoista filozófia lényege, és a helyes út iránti mély tisztelet szerves része a japán társadalomnak, amely imádja a használati utasításokat, és szó szerint könyvekből éli az életét. A nagy példányszámú könyvkiadás megjelenése előtti régi időkben a „kézikönyveket” tekercsekre írták. Az emberek hittek abban, hogy a kotodama – a nyelv lelke – minden szóban benne lakozik, és hogy a szó hangos kimondásától a szó életre kel, mert a szónak spirituális hatalma van. Ez az elképzelés az írott és beszélt nyelvnek szinte misztikus státust kölcsönzött, és az írott szót nagyobb tisztelet övezte, mint a nyugati világban.
Japánban a kézikönyvek elterjedtsége ma is vitathatatlan. Egy példa: néhány évvel ezelőtt divatba jött a manual nyingen („kézikönyvember”) kifejezés, ami a japánok önálló gondolkodásra képtelen, fiatal generációját jelöli. A szó mára bekerült a köznyelvbe, és olyan szűk látókörű embert jelent, aki kizárólag utasításokat képes követni. A manual nyingen szinonimájaként gyakran használják a sidzsimacsi 85 nyingen („utasításokra váró ember”) kifejezést is; mint sejthető, ez passzív, kezdeményező készség nélküli alkalmazottakat jelent.
Japánban cseppet sem szokatlan, hogy a magukat kézikönyvként meghatározó kötetek heteket is eltöltenek a bestsellerlistán. Amikor először megírtam e fejezetet, a japán Amazon (www.amazon.co.jp) 9941 kézikönyvet sorolt fel. Az eladási rangsor és maguk a kötetek valóságos mikrokozmoszát adják a japán társadalomnak.
Az első helyen álló kézikönyv arra tanít, hogyan vitatkozzunk koreaiakkal, akár Japánban, akár Dél-Koreában vagyunk (az észak-koreaiakról nem szól a fáma), ha nem lelkesednek Japánért. A koreaiak folyton szóvá teszik, hogy a japán katonák megszállták Koreát, rabszolgasorba döntötték az országot, megerőszakolták a nőket, betiltották a koreai nyelvet és a kultúrát, kísérleteket hajtottak végre a hadifoglyokon, és elraboltak több ezer koreait, akiket japán gyárakban dolgoztattak kényszermunkásként. A könyv jó tanácsa: meg kell mondani a szerencsétlen koreaiaknak, hogy nem kell folyton túlozniuk, és jobb, ha amúgy se kárálnak annyit.
A könyv egyébként egy nem várt mellékhatással rendelkezik: azáltal, hogy a koreaiak panaszait nevetségessé akarja tenni, mégiscsak foglalkozik a japán–koreai történelem dicstelen korszakával, amit a Közoktatásügyi Minisztérium oly nagy vehemenciával igyekszik kiseprűzni a közoktatásból. Úgy tűnik, Japánban a történelmet nem ismerni azért hasznos, mert akkor sosem kell bocsánatot kérni.
Az Amazon könyvrendelő japán oldala
hvg.hu
