A Tokió Vice – Egy újságíró a japán maffia hálójában című könyv nyomán készült HBO Max-sorozatból is ismerős lehet Jake Adelstein, a fiatal amerikai újságíró története. A szerző Japán egyik legnagyobb napilapjánál kap tudósítói állást. Munkája során az átlagemberek elől elzárt helyekre is eljut, és rádöbben, hogy az udvarias, modern és csillogó Tokió álarca mögött kegyetlen világ lappang. Egyre jobban belekeveredik ebbe a közegbe, és olyan információkhoz jut, amelyek szerettei és a saját életét is veszélybe sodorják. Adelstein az oknyomozó újságírás legjobb hagyományait krimiszerű izgalommal, fekete humorral és öniróniával ötvözi. A HVG Könyvek által kiadott regény több részletét is közöljük sorozatunkban.
A japánok úgy gondolják, hogy mindennek megvan a helyes módozata: az életnek, a szerelemnek, a női orgazmus elérésének, a kisujjlevágásnak, a cipőlevételnek, a baseball-labda elütésének, egy gyilkosságról szóló cikk megírásának, a halálnak – még az öngyilkosságnak is. Mindenre van jó – tökéletes – eljárás.
A „helyes út” – melyre külön írásjegyet használnak japánul – a taoista filozófia lényege, és a helyes út iránti mély tisztelet szerves része a japán társadalomnak, amely imádja a használati utasításokat, és szó szerint könyvekből éli az életét. A nagy példányszámú könyvkiadás megjelenése előtti régi időkben a „kézikönyveket” tekercsekre írták. Az emberek hittek abban, hogy a kotodama – a nyelv lelke – minden szóban benne lakozik, és hogy a szó hangos kimondásától a szó életre kel, mert a szónak spirituális hatalma van. Ez az elképzelés az írott és beszélt nyelvnek szinte misztikus státust kölcsönzött, és az írott szót nagyobb tisztelet övezte, mint a nyugati világban.
Japánban a kézikönyvek elterjedtsége ma is vitathatatlan. Egy példa: néhány évvel ezelőtt divatba jött a manual nyingen („kézikönyvember”) kifejezés, ami a japánok önálló gondolkodásra képtelen, fiatal generációját jelöli. A szó mára bekerült a köznyelvbe, és olyan szűk látókörű embert jelent, aki kizárólag utasításokat képes követni. A manual nyingen szinonimájaként gyakran használják a sidzsimacsi 85 nyingen („utasításokra váró ember”) kifejezést is; mint sejthető, ez passzív, kezdeményező készség nélküli alkalmazottakat jelent.
Japánban cseppet sem szokatlan, hogy a magukat kézikönyvként meghatározó kötetek heteket is eltöltenek a bestsellerlistán. Amikor először megírtam e fejezetet, a japán Amazon (www.amazon.co.jp) 9941 kézikönyvet sorolt fel. Az eladási rangsor és maguk a kötetek valóságos mikrokozmoszát adják a japán társadalomnak.
Az első helyen álló kézikönyv arra tanít, hogyan vitatkozzunk koreaiakkal, akár Japánban, akár Dél-Koreában vagyunk (az észak-koreaiakról nem szól a fáma), ha nem lelkesednek Japánért. A koreaiak folyton szóvá teszik, hogy a japán katonák megszállták Koreát, rabszolgasorba döntötték az országot, megerőszakolták a nőket, betiltották a koreai nyelvet és a kultúrát, kísérleteket hajtottak végre a hadifoglyokon, és elraboltak több ezer koreait, akiket japán gyárakban dolgoztattak kényszermunkásként. A könyv jó tanácsa: meg kell mondani a szerencsétlen koreaiaknak, hogy nem kell folyton túlozniuk, és jobb, ha amúgy se kárálnak annyit.
A könyv egyébként egy nem várt mellékhatással rendelkezik: azáltal, hogy a koreaiak panaszait nevetségessé akarja tenni, mégiscsak foglalkozik a japán–koreai történelem dicstelen korszakával, amit a Közoktatásügyi Minisztérium oly nagy vehemenciával igyekszik kiseprűzni a közoktatásból. Úgy tűnik, Japánban a történelmet nem ismerni azért hasznos, mert akkor sosem kell bocsánatot kérni.
A politikai haszonszerzést szolgáló, észszerűtlen beavatkozások sorába illik a készpénzfizetés alkotmányos joga. A szabályok ráadásul néhol nem is egyértelműek, és komoly versenyhátrányt okozhatnak a magyar piaci szereplőknek.
1978 óta egy és ugyanaz a kérdés: lehet-e valaki olyan jó Superman, mint amilyen Christopher Reeve volt?
Magyar Péter ingatlanok, festmények, autó és pianínó mellett még egy 20 forint névértékű 4iG-részvényt is feltüntetett.
