„Magyarként azt gondoljuk, rossz nekünk, de ilyenkor kiderül, van, akinek mi is adhatunk”

„Szlavistaként végeztem, most tolmácsképzőbe járok. Dolgozom, élem az életem, olvasom a híreket a villamoson állva, aztán egyszer csak bevillan: itt van az életemben az első és talán utolsó alkalom, hogy a tudásomnak köszönhetően segítsek másokon. Szakmai kihívás is volt, hogy beugorjak a mély vízbe” – mondja Wintermans Monika. A felismerés után felgyorsultak az események: ott termett a záhonyi állomáson, gondolta, ott tud a legjobban segíteni.

„Fogalmam sem volt, hogy megy ez, tettem be a hátizsákba váltás ruhát, néhány Sport szeletet, füzetet, és egy táblát akasztottam a nyakamba, amire ráírtam: tolmács.” Másnap Fehérgyarmatra ment, és három napig egy regisztrációs központban fordított. „Életemben nem fáradtam még így el, nem viselt meg ennyire semmi, de nem is tanultam ennyit” – mondja még mindig izgatott hangon.

Egy kollégiumban szállásolta el a segélyszervezet, amellyel kapcsolatot talált, „nem kellett ébresztő, pár óra alvás után felpattantam és mentem vissza, de néha el kellett vonulni sírni, oda, ahol nem látják a menedékkérők. Módosult tudatállapotban voltam, a fáradtságtól és az érzelmi sokktól nem is emlékszem mindenre a három és fél napból.”