Egressy Zoltán: "Aljasság, hogy a tájékozódás lehetőségétől megfosztják az embereket"

HVG: A Jolka harangja egy 94 éves vidéki asszony élettörténete. Hogy jött ez a téma?

Egressy Zoltán: Ahogy általában lenni szokott, a téma talált rám. Egy zalai nénivel lefolytatott két-három beszélgetés után úgy éreztem, kezdenem kellene valamit az általa beszélt zalai–somogyi tájnyelvvel, az egyéni szóképzéseivel, a történeteivel. Több mint húsz éve özvegy, azóta mindennap a halálra készül, mert a férje már nagyon várja. Közben tele van életszeretettel, még mindig szeretné a tükör előtt „kimutyerálni magát”, szeretne „pámpillázni”, szórja az olyan szavakat, mint például „elbotorgok”, „kotyoltam”, „fölhántol”, „leröfög”, „kaffog”. Ha egy falubeli kurváról mesél, azt mondja, „azt még a pitipalkó is megbúbolta”.

Stefan Zweig ír arról a tévhitről, miszerint az írókban szakadatlanul dolgozik a képzelőerő, valamiféle kimeríthetetlen készletből gazdálkodnak, miközben valójában csak a nézés, a látás képességét kell megőrizniük, hogy amikor érdekes alakokkal és eseményekkel találkoznak, tovább tudják írni a történetüket.

HVG: Hogyan találta meg Jolka hangját?