Tóta W.: Ruszkik, gyertek haza!

Tisztelt hölgyeim és uraim, kedves barátaim, lakótársaim Vlagyimir valagában! Elvitte végre a pravoszláv ördög Wittner Máriát is, magunk közt vagyunk, beszélhetünk őszintén. Régi adósságunk leszámolni 1956 szellemével. Most eljött az idő, mert vagy ötvenhatot dicsőítjük, és vele együtt óhatatlanul az ukrán szabadságharcot, vagy átöleljük rajongva Oroszország Anyácskát, de csak utánam. Ez a kérdés, de ne válasszatok, mert az az én dolgom.

Semmi szükségünk egy olyan ünnepre, ami arról szól, hogy fegyvert fogtunk az oroszokat szolgáló kormány ellen, és rájuk gyújtottuk a székházat. Olyan mondvacsinált problémák miatt, mint hogy nincs mit enni, és ami van, azt tumorarcú apparátcsikok zabálják fel. Hová vezetne ez? Miféle pimaszság ezért erőszakhoz folyamodni, influencereket lincselni a nyílt utcán, meg benzines palackkal dobálni a barátaink páncélosait? És mi lett volna itt, ha rakétákat is kapnak?

Régi és meghaladott panaszuk a magyaroknak, hogy bezzeg nekünk nem szállított fegyvert az Egyesült Államok 1956-ban, de ma már látjuk, milyen bölcs döntés volt az. Hiszen meghosszabbították volna a háborút! Útjába álltak volna a békének! Vannak nekünk vitáink Amerikával, de el kell ismernünk, hogy nagyon helyesen hagytak minket cserben. Köszönjük nekik. Meghallották a békét kívánó hangokat, és hagyták a hülye magyarokat, hadd egyék meg, amit főztek.

Kellett nekik húzogatni a medve bajszát!