Kiss Judit Ágnes: Szankciós oktatás

Hat kirúgott tanár. Fáradt, megtört kollégák fényképe járja be a sajtót, most épp a pestlőrinci Karinthy Frigyes Gimnázium tanáraira jár a rúd. A Belügyminisztérium közleményben értesítette őket (valamint a Vörösmarty és az Eötvös Gimnázium egy-egy oktatóját) az elbocsátásukról. Sokkoló a kép, hónapok óta folynak a tiltakozások, de ez a végjáték – ha ez végjáték – évtizedek óta fenyeget. A kilencvenes évek közepén, érettségi előtt kérdezte az osztálytársam:

Te tényleg tanítani akarsz, vagy meg is akarsz élni valamiből?

Tanítani akartam, és tanítottam is másodéves egyetemista koromtól. A béremből már akkor sem éltem meg, vegetáltam. De támogattak a szüleim, és nem volt gyerekem. Sokan – főleg a férfiak – akkor hagyják el a pályát, amikor családfenntartóvá válnak. A pályán maradók óraszáma és papírmunkája nőtt, a fizetésük alig. Ezt nevezik Magyarországon hivatalosan életpályamodellnek. Mivel előremegyünk, nem hátra, ma egy tanárnak egy teljes munkanappal, nyolc tanítási órával több a kötelező munkája, mint harminc évvel ezelőtt. Pedig tanítani olyan, mint színpadon állni. Koncentrációt, fokozott figyelmet igényel. Napi négy tanítási óra – ennyit lehet jól teljesíteni.