„Nem arról van szó, hogy az idő gyorsabban vagy lassabban telik, hanem arról, hogy egyáltalán nem telik, mert mindig hajnali négy óra van” – summázta tapasztalatait Beatriz Flamini spanyol extrém sportoló, aki 500 napot töltött teljesen egyedül, a külvilágtól elvágva egy spanyolországi barlang mélyén. A nő 2021. november 21-én ereszkedett le 70 méterrel a föld alá, hogy életmódját figyelve tudósok tanulmányozhassák, milyen hatással van az emberi szervezetre és pszichére a szélsőségesen hosszú egyedüllét, valamint az ingerszegény környezet.
A legnyilvánvalóbb hatás az volt, hogy Flamininek – mivel nem volt órája, és a nála lévő számítógép sem mutatta az időt vagy a dátumot – szinte azonnal teljesen összekavarodott az időérzéke. Ezért is volt annyira meglepve, amikor idén április 14-én érte mentek, hiszen úgy érezte, még csak 160–170 nap telhetett el önkéntes száműzetéséből. Ez is azt mutatja, mennyire képlékeny számunkra az idő, és hogy annak érzékelését jobban meghatározzák a személyiségjegyeink, a környezetünkben lévő emberek és az ott zajló események, mint az óra ketyegése – magyarázza Ruth Ogden, a liverpooli John Moores Egyetem kísérleti pszichológusa. Míg a legtöbb ember cirkadián ritmusának, azaz napi biológiai órájának a napfelkelte és -nyugta, a munka és a társas események adnak keretet, a barlangban élő sportolónőnek egy idő után a biológiai és pszichés szükségletei (fáradtság, éhség, szomjúság) „mondták meg”, mikor kell aludnia vagy étkeznie.
