Gátlástalanul tette árucikké a hatalmat – így mutatta be Silvio Berlusconit Paolo Sorrentino 2018-as filmje

Mindegy, mi igaz, a lényeg, hogy elhitted, amit mondok – oktatja ki egy nagypapa az unokáját, aki figyelmeztette, hogy kutyapiszokba lépett. Nagypapa nem a cipőtalpa letörlésével reagál, hanem elmagyarázza, hogy valójában nincs ott semmi, csak a talaj egyenetlen. Amikor a gyerek, talán a békesség kedvéért, elfogadja ezt, az öregúr megvilágítja, miről is van szó: vele nem történhet ilyesmi, vagy ha mégis, akkor el tudja hitetni, hogy nem történt meg.

A jelenet nem akárkinek a gondolkodásmódját sűríti egybe: a nagypapa Silvio Berlusconi – Toni Servillo kitűnő alakításában –, akit Paolo Sorrentino mutat be ily módon Loro (Ők) című filmjében. A magyarországi mozikban Silvio és a többiek címmel vetített alkotás 10-12 éve játszódik, jórészt a vállalkozó-médiacsászárból lett politikus pályájának hullámvölgye idején. A történet politikai szála egyszerű: Berlusconi, miután csaknem öt évig miniszterelnök volt – ami példátlanul hosszú idő a háború utáni Olaszországban –, váratlanul elbukott a 2006-os választásokon. A vereség nem megsemmisítő – a győztes koalíció csak hajszállal nyert –, de ez talán még elviselhetetlenebbé teszi a kudarcot. A hatalmat vissza kell szerezni, és hősünk, túl a hetvenen, vissza is szerzi.

Berlusconi esetében nem egyszerűen a politikai hatalomról van szó: a film egy olyan emberről szól, aki csakis a sikert képes elfogadni. Első líramilliárdjainak eredetét homály fedi, az viszont tény, hogy az 1960-as években indult milánói ingatlanvállalkozó az 1980-as években a médiában is megkerülhetetlenné vált, lényegében ő csinálta meg a kereskedelmi televíziózást Olaszországban. A politikai hátszelet főleg attól a szocialista Bettino Craxitól kapta, aki 1994 májusában éppen akkor menekült külföldre a korrupciós eljárások elől, amikor pártfogoltja politikai üstökösként kormányra került.