Budapesti fura szerzetek: Simli Mariska, a „papkisasszony”

1902 márciusának elején Kardhordó Ferenc császári és királyi őrnagy özvegye egy katonafeleséghez méltó eltökéltséggel és rettenthetetlenséggel rontott be a Szerecsen utca (ma Paulay Ede utca) 31. alatti, igen csak rossz hírű Mignon-szálló egyik szobájába. Kardhordóné – lánykori nevén Papp Eleonóra – harciasságát magyarázza, hogy unokáját, a 16 éves Staudach Alfonz bárót jött kiszabadítani a gaz csábító, Simli Mariska karmai közül. Az unoka azonban nem akarózott nagyanyjával menni és a szóváltás odáig fajult, hogy a méltóságos báró úr revolverével fejbe dobta az őrnagyné őnagyságát, akit úgy kellett fellocsolni. Az ügy rövid pereskedés után Simli Mariska toloncházba zárásával, majd a főváros területéről való kitiltásával végződött.

De hogy került a társadalmi hátterét tekintve az arisztokráciától meglehetősen messze lévő Simli Mariska meghitt ismeretségbe Alfonz báróval és legfőképpen, ki volt ő egyáltalán?

Simli Mariska az 1860-as évek legvégén (egyes források szerint 1868-ban, mások egy évvel későbbre teszik) született Székesfehérváron, egy jómódú kereskedő, Simli János lányaként. Később egy 1902-ben adott interjújában úgy mesélt gyerekkoráról, hogy apja katonás természetű ember lévén fiús neveltetésben részesítette és ennek keretében taníttatta is, ami a korszakban még egyáltalán nem volt jellemző. Az ifjú hölgy, igaz magántanulóként, de gimnáziumba is járt, ugyanakkor az érettségi megszerzésével kapcsolatban már eltérnek a beszámolók, Simli világéletében állította, hogy letette a vizsgákat, míg a viselt dolgairól cikkező újságírók több esetben is állították, hogy végül nem maturált.

A korabeli sajtó 1885-ben foglalkozott is a kérdéssel (ebből is látszik a jelenség ritkasága, hiszen hírértéke volt annak, hogy egy nő érettségizni szeretne), bár a lapokból csak annyit tudunk meg bizonyosan, hogy Mariska kérvényezte Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszternél, hogy érettségi vizsgát tehessen és az engedélyt meg is kapta rá. Arról azonban már nem szól a fáma, hogy mindezek után a vizsgáit sikeresen le is tette volna (ami bizonyos, hogy a ciszterci gimnáziumban, ahol a tanulmányait folytatta, nem szerepel a neve az érettségit szerzettek névsorában), ez különösen azért fontos, mert ekkoriban a családot hatalmas megrázkódtatás érte.

Simli János üzleti ügyei a ’80-as években rosszra fordultak, egyre nagyobb veszteségeket halmozott fel, végül már a várostól bérbe vett sörmalom bérleti díját sem tudta fizetni, amikor pedig a városvezetés végrehajtással kezdett fenyegetőzni, a boldogtalan kereskedő a szégyen helyett inkább a halált választotta és 1886 őszén agyonlőtte magát. A családfenntartó halálával az addigi jómódnak is végeszakadt, a veszteségek kiegyenlítése után Simli özvegyének és lányának alig maradt valamilye, jóformán innentől kezdve szegénységben éltek.

Az újságíró, lapalapító papkisasszony színrelépése

Simli Mariska 1889-ben tűnt fel a fővárosban, ekkor már reverendát hordott, fején cilinderrel és rögtön kisebbfajta hírességgé vált a Budapesti Tudományegyetem (a mai ELTE jogelődje) bölcsészhallgatóinak körében, csak úgy, mint a fővárosi éjszakai életétől koptatott írók és újságírók táborában. Maga Simli is próbált beilleszkedni az előbbi és az utóbbi csoportba is, ám az egyetemre esélytelen volt bejutnia hallgatói státuszban, lévén, hogy a korszak magyar oktatáspolitikusai szerint nőknek semmi keresnivalójuk nem volt az egyetemen. Ez az az időszak, amikor Hugonnai Vilmának 20 éven át kell küzdenie azért, hogy a Zürichben szerzett orvosi diplomáját végre honosítsák, ami csak 1897-ben fog megtörténni.

A kocsmai beilleszkedés simábban ment Mariskának, aki már ekkoriban is tele volt hírlapalapító tervekkel, így jobb híján az éjszakai életben megmerítkező értelmiségiek közül igyekezett előfizetőket kifogni, a kapatosabb írók, olvasók pedig sorban álltak, hogy gyónhassanak a reverendás ifjú nőnek, bár többségükben a feloldozástól egészen eltérő természetű vágyak tomboltak. Egy Benedek Aladár nevű költő egészen odáig merészkedett, hogy az utolsó kenet feladásának reményében küldetett el Mariskáért, aki ráállt a dologra, bár Krúdy szerint – aki a korszak legtöbb budapesti fura szerzetéhez hasonlóan Simlit is személyesen ismerte, sőt a Hét bagoly című regényébe bele is írta – a légyott vége az lett, hogy a nő Benedek első tisztességtelen mozdulatára irgalmatlanul helybenhagyta a költőt az esernyőjével.

Budapesti fura szerzetek - Pilisy Róza, a magyar kaméliás hölgy

Egy időben Budapest legszebb nőjének tartották, az általa működtetett műintézmény egyszerre volt irodalmi szalon és luxusbordélyház, ahol a korabeli elit tagjai közül igen sokan megfordultak, még maga a trónörökös, Ferenc Ferdinánd főherceg is, ám Pilisy asszonyt a nagyméltóságú uraknál jobban érdekelték az írók, a viharos viszonyok következménye pedig egy öngyilkossági kísérlet és Krúdy Gyula tönkretett karrierje lett.

Felmerülhet, hogy mégis miért hordott pont reverendát Simli Mariska, erre ő ezt a választ adta egy újságírónak: „mert ez az öltözet legközelebb áll a női öltözethez, és nincs a női viseleteknél minduntalan tapasztalható ostoba divatváltozásoknak alávetve, s mert — végre — minden öltözetek közt a legtiszteletreméltóbb.”

Az előfizetők tehát gyűltek, ám a lapok rendszerint soha nem indultak el, mindössze négy Simli által alapított újságot ismerünk (Haladás, Stíria, Quarneroi Ellenőr és Adria) és ezek is megszűntek 1-2 szám után. Ennek és a korszakhoz képest extrém viselkedésének következményeként csakhamar Simli Mariskának a rendőrséggel és a közvéleménnyel is meggyűlt a baja. Botrányait gyorsan felkapta a sajtó, a Budapesti Hírlap már 1889-ben a tehetségtelenségéről élcelődött (bár igaz, hogy azt még Krúdy is elismerte, hogy Mariska a szó irodalmi értelmében nem tudott írni) és a cikk szerzője látható elégedettséggel konstatálta, hogy nem nevetne a világ Simli Mariskán, ha otthon maradt volna a konyhában sütni-főzni.

„Nálánál rosszabb apostola nem volt még új eszmének s amig ő közöttünk jár, szánalmat és gúnyt is keltve mindenütt, egy csöppöt sem kell attól tartanunk, hogy a magyar nők eltántorodjanak valódi hivatásuktól. Azért hát békesség adassák a „kis tudós“-nak, mert ő igazán nem tehet róla, hogy boldogtalan szatírája lett saját nemének, a helyett, hogy a fehérvári ősi ház konyháján sütne-főzne s verőfényes nyári napokon dalolgatva öntözné kertje virágait” – írta róla a publicista.

Nem lehetett túl jó véleménnyel Simliről a korszak másik ismert férfiruhás nője, gróf Vay Sándor sem, legalábbis Krúdy azt írja, hogy Vay csak akkor maradozott el az általa egyébként igen kedvelt „bohémes, boros, kesergő körökből”, amikor ott feltűnt Simli Mariska a reverendájában.

Mariska így hát megmaradt a társasági élet perifériáján, a hírlapindítási kísérletei, már amikor tényleg próbálkozott ezekkel és nem csak felélte az arra kapott előfizetői pénzeket, rendre kudarcos vállalkozásoknak bizonyultak, a tartozásai és a botrányai miatt a rendőrség is felfigyelt rá, így egy idő után folyamatosan költözködött, hol Székesfehérváron élt, hol Budapesten, hol Fiumében, de megfordul Egerben, Kassán, Sárbogárdon és Kalocsán is.

Az egzaltált szerelmi élet és a bárószöktetés

A Magyar Újság egy 1898. októberi száma tudósít arról, hogy Simli Mariska „megőrült”. Ugyanis miután az általa beharangozott Quarneroi Ellenőr című lap egyetlen szám után megszűnt, kiutasították Fiuméból, ám ő időközben beleszeretett egy ottani lap munkatársába és ezért újra megjelent a városban, majd elhalmozta a férfit „szerelmi ajánlataival”, ám visszautasították és ez annyira megviselte, hogy jelenetet rendezett. Ezt azonban már a helyi hatóságok sem nézték ölbe tett kézzel és a történet azzal ért véget, hogy Mariskát őrizetbe vették. A történet nem várt fordulata, hogy a szerkesztőség nem sokkal később levelet kapott magától Simli Mariskától, aki cáfolta, hogy megháborodott volna és kijelentette, hogy immáron férjes asszony, egy horvát költő felesége, bár más forrásból nem tudunk róla, hogy megházasodott volna.

A következő évben Kassán vált persona non gratává, miután egy általa köröztetett röpiratban kiteregette a helyi polgárság kényes ügyeit, majd újra Budapesten tűnt fel, 1901-ben több apróhirdetést is feladott, miszerint titkári, illetve irodavezetői munkát vállalna, de egy évre rá újfent kitört rajta a lapalapítási láz, ekkor indította útjára utolsó kísérletét, az Adriát, illetve ekkor ismerkedett meg az ifjú Staudach báróval is. A történteket kétféleképpen mesélte el maga Simli is, az Aradi Közlönynek a toloncházból adott interjújában még arról beszélt, hogy kedvét lelte a bárócska „nevelésében”, bármit is jelentsen ez.

„Alfonzka imádott engem. Lelkileg én is szerettem, mert az a tudat, hogy a ferde nevelésű, közönséges gondolkodású ifjúból nemeslelkű férfit nevelhetek, boldoggá tett. Könnyen befolyásolható természetét acélosítottam. A bárócska szigorúan megtartotta modern nevelési rendszerem utasításait. Később szabadon, önállóan kezdett gondolkozni, sőt annyira csiszolódott, finomodott elméje befolyásom alatt, hogy munkatársamnak alkalmazhattam. A bárócskát többször el akarta tőlem csalni a nagyanyja, de a fiú nem engedett a csábításnak. Hű maradt hozzám. Egy napon Mignon-szállóbeli lakásomra betört a nagymama. Szitkozódva követelte tőlem vissza unokáját. Illetlen szavakkal illetett. Nagyon indulatba hozott, de csak annyit feleltem: Ha a fiú menni akar, ám vigye” – színesítette a történetet Simli az Aradi Közlöny újságírójának.

Egy másik, a Székesfehérvár és Vidékének adott interjújában már arról beszélt, hogy a Staudach báróék lakása mellett volt az Adria szerkesztősége és a családnak nagyon tetszettek a főszerkesztő, Simli Mariska által vallott elvek, így rábízták az ifjú Alfonz erkölcsi nevelését. A bárósarj azonban beleszeretett és hiába próbálta tanítani a vágyódás leküzdésére, az ifjú már öngyilkosságot is megkísérelt annak érdekében, hogy megkapja. Ekkor érkezett a Mignon-szálló szobájába a nagymama, akit a betegen fekvő fiú fejbedobott a revolverével.

Mint fentebb is írtuk, ez a történet végződött azzal, hogy Simli Mariskát 15 napra toloncházba zárták, majd kitiltották Budapestről. Ez volt Mariska utolsó botránya, legközelebb már a halálhíréről számoltak be a lapok. Simlit ugyanis hosszú ideje kínozta már a tüdőbaj, ami 1903 decemberében elhatalmasodott rajta és végül legyűrte. 35 éves volt.

„Kalandor volt, értéktelen volt, de szomorúan érdekes és tanulságos. Klinikai és szocziális kórjelenség a maga egészében. A világ mellé született és az élet mellett szaladgált, és-elmaradt s a pihenőknél lihegve utolérte. Ha lesz sirja, nyugodjék békében, s ha volt hite, hadd érje el az üdvösség, melyet az ilyen lázban kilobogott szegény álmodozók a hideg vérben és látományok nélkül való álomban sejtenek” – írta róla nekrológjában a Nyugat előlapjának tekinthető A Hétben Kóbor Tamás.

Megértőbb Simli emlékével Krúdy Gyula, aki az 1922-ben megjelent Hét bagoly című regényében ezeket a szavakat adta a reverendás álszerkesztő szájába:

„Nem bánom, akármit írnak rólam, csak nyomtatásban lássam a nevemet. Írjon rólam valamit, uram, amit kivághassak az újságból, és vidéken megmutathassak. Néha az összes budapesti lapokat megveszem, ha kalandjaimról írnak. Utálom magam, ha mindennapi nőnek látszom. Ah, be szeretnék híres lenni!”