Mégsem írt meg mindent, ami neki adatott – posztumusz jelenik meg Lator László életműnek „hiányzó láncszeme”

„Itt láthatod, hogy isznak, fürdenek a Tiszában a marhák, borjak inkább, mögöttük van egy kisbojtár süvegben, és elöl a bátyám vagy egy másik kisfiú áll. Lehet, hogy a környéken legeltek egész nap, néha lementek a Tiszára, és ott hűsöltek.”

Ekképp „széljegyzetelte” Lator László azt az 1927 júniusában fotografált életképet, melyet édesapja, Lator István még állványra szerelt „nagy szerkezettel”, üveglemezre készített. Ez a felvétel egy abból a 361-ből, amely évtizedeken át szunnyadt a múlt héten, 96. életévében elhunyt költő, műfordító által őrzött öt családi albumban. A család tagjait és az őket körülvevő szűkebb-tágabb világ – a polgári ízlésű kúria, az útszélen sorakozó, a birtokhoz csatlakozó több nádfedeles ház, a nagy kert és a folyópart – szinte minden zegzugát felleltározó fényképek pedig gyakorta hívták elő benne ismét a versihlető emlékfoszlányokat.

Ez derül ki abból az ősszel, immár csak posztumuszként megjelenő képes beszélgetőkönyvből, amelynek szerzőtársa a költőt s költészetét értve faggató Kemény Aranka irodalomtörténész. A négy évvel ezelőtt elkezdett, képről képre kérdezés során Lator például úgy fogalmazott, hogy a marhaitatás gyermekkori látványa-élménye mintegy húsz évvel később, a Hajnali vázlat című költeményében „köszönt” vissza: „Nyugodtan ingó távolok / résein rezgő fény csobog, / elindulnak a jegenyék, / karjuk között feszül az ég. // Fel-le mozdul, árad, megáll / sugaras szálain a táj, / tág kévéken az út felett / imbolyognak a tehenek.”