A porszívó csövével és egy sodrófával reteszelte el a biztonsági szoba súlyos ajtaját, így menekült meg egy kibuclakó anya és a lánya a múltheti terrortámadás elől. A szerte Izraelben meglévő menekülőhelyiségek elsősorban a gyakori rakétamadások ellen védenek, és nem annyira a fegyveres behatolókat tartják távol. Így eshetett meg, hogy amikor Irit Lahav biztonságba akarta helyezni magukat, akkor derült ki, hogy a (szabály szerint kifelé nyíló) ajtó nem zárható, ami rakétatámadás esetén nem is okozott volna nagy gondot.
Az egyszerű barikád végül életmentőnek bizonyult. Nem mindenki volt ennyire szerencsés. Több izraeli polgár úgy vesztette életét, hogy a Hamász palesztin terrorszervezet emberei rájuk robbantották a biztonsági szoba ajtaját.
Ilyen helyiség pedig sok helyen van, hiszen 1993 óta (az 1990-es Öböl-háború hatására) minden új lakásba kötelező beépíteni, a régebbi lakások egy részénél pedig támogatják a védelmi szoba utólagos kialakítását.
Nem félreértés: lakásonként vannak ilyen helyiségek, aminek a fő magyarázata az, hogy Izrael kicsi, ezért rakétariadó esetén néhány perc alatt kell bezárkózni, egyes településeken még egy perc sem áll rendelkezésre. Ezért a szokásos óvóhelyek elérése nem mindig sikerülne.
Ahol nem lehet lakásonként biztonsági szobákat építeni, ott igyekeznek emeletenként kialakítani egyet. Előbbinek a rövidítése: mamad, utóbbié pedig mamak. Mindettől függetlenül léteznek a hagyományos nyilvános óvóhelyek is, és a középületekben is van hová menekülni.
A mamad félszobányi méretű (eleinte legalább öt, újabban kilenc négyzetméteres) helyiség. Falai 20 centis betonból készülnek. Páncélterembe illő, súlyos acélajtóval záródnak, az ablakokat is fémtáblák védik. Az ajtót és az ablakot műanyag boríthatja, némi védelemként gáztámadás ellen.
Új építkezéskor a mamadokat egymás fölé építik, így az egész házban kialakul egy biztonságos belső mag. A biztonsági szobákban elvben nem lenne szabad olyan bútorokat elhelyezni, amelyek a rázkódástól felborulhatnak, leeshetnek, és ugyanezért a vizet sem ajánlatos bevezetni, kell viszont konnektor és hasznos a vezetékes telefon.
A gyakorlatban a legváltozatosabb módon hasznosítják a szobákat, hiszen ez a pár négyzetméter értékes lakóterületet jelent. A plusz szoba lehetősége egyúttal ösztönzi is a régebbi házak tulajdonosait, hogy mamaddal egészítsék ki ingatlanukat. Ennek ellenére – és részben bürokratikus akadályok miatt is – az izraeli lakásoknak csak a kisebbik felében van biztonsági szoba.
A riadók közötti időben szokás az acélajtót nyitva tartani, és egy közönséges faajtót használni. Attól azonban a polgári védelem eltanácsolja a lakókat (nyilván van oka a figyelmeztetésnek), hogy az útban lévő acélajtót levigyék a pincébe, és baj esetén gyorsan megpróbálják visszaszerelni.
A lakáshoz tartozó biztonsági szobák tekintetében Izrael feltehetőleg világelső, de efféle helyiségek máshol is népszerűek. A Jodie Foster főszereplésével forgatott 2002-es amerikai thriller címe alapján sokan pánikszoba néven ismerik az ilyesmit. A filmben egy nagyon gazdag valaki biztonságát és értékeinek őrzését szolgálja a pánikszoba, és a bonyodalmak abból adódnak, hogy vannak még elintézetlen családi ügyek, amikor az új lakó, a Jodie Foster által játszott anya a lányával együtt beköltözik.
A gazdag amerikaiak által fenntartott pánikszobák száma nehezen becsülhető fel, hiszen ezek titkosak. Megesik, hogy az építkezés lezárultával, titoktartó vállalkozóval építtetik meg. Gyakoribb az USA-ban, hogy tornádóbiztos bunkerekkel egészítik ki a házakat a veszélyeztetett vidékeken. Ezeknek a földszinten, megerősített alapon a helyük, és gyakori, hogy amúgy fürdőszobaként használhatóak. Mexikóban a gyakori emberrablások miatt célszerűek a pánikszobák.
Történelmi előzmény a középkori várak öregtornya (nemzetközileg használatos francia nevén donjon). A vár legbelső részén építették, olyan erősre, hogy még akkor is védhető legyen, ha a várba már behatolt az ellenség. Manapság a turisták sok várban már nem legbelül találkoznak vele, mert körülötte sok a rom, és az erős öregtorony szinte a vár egyedüli maradványa.
A lakáson belüli menedékektől eltekintve az óvóhelyek számában Finnország a listavezetők közé tartozik. Ha jönnének az oroszok (legalábbis ez látszik a legvalószínűbb fenyegetésnek), az öt és félmilliós országban mintegy 4,8 millió embernek jutna hely az 50 ezer bunker valamelyikében. Helsinkiben 900 ezer férőhely jut a 664 ezer állandó lakosra. Izraelhez némiképp hasonlóan Finnországban kötelező a saját költségen épített saját bunker, de csak az 1200 négyzetméternél nagyobb házakban.
A finn előrelátást gondosan tanulmányozta néhány hónapja Annalena Baerbock német külügyminiszter. Le is ereszkedett egy bunkerba, amelyet amúgy teremhoki céljaira és fitnesszteremként használnak. Akadnak földalatti uszodák is a bunkerek között.
A német figyelem nem véletlen. Most, hogy a nemzetközi helyzet fokozódik, a német politika és sajtó rádöbbent, hogy túlságosan kihasználták a békeidők hozadékát: a 83 milliós országban mindössze 600 úgy-ahogy használható nyilvános óvóhely maradt.
[német bunkercég]
Az óvóhelyek külön műfaja a metróalagút, ahogyan ez az ukrajnai háborúban is bebizonyosodott: Kijevben és más nagyvárosokban tömegek kerestek menedéket a földalattiban.
A budapesti metró egyes szakaszait is úgy tervezték, hogy használhatóak legyenek óvóhelyként. A Nemzeti Köszszolgálat Egyetem egy 2016-os doktori értekezésében, Kasza Anett munkájában az áll, hogy a metróalagutak és az állomások 220 ezer embert képesek befogadni. A Hadmérnök folyóirat 2011-ben úgy becsülte, hogy a metróban és a főváros mintegy 3.400 óvóhelyén Budapest lakosságának 40 százaléka férne el.
