Szájhősködés és behódolás: Orbán levonhatja a tanulságot Kádár 56-os lavírozásából

„Ha a maguk tankjai bejönnek, én lemegyek az utcára és a puszta kezemmel fogok verekedni ellenük!”

A felháborodott Kádár János szájhősködött így 1956. november 1-jén, a kora esti órákban, amikor Moszkva Parlamentbe kéretett nagykövete, Jurij Andropov ismételten tagadta a tagadhatatlant. A kádári kifakadást Méray Tibor örökítette meg a Nagy Imre élete és halála című, 1958-as kötetében. Hogy Kádár szó szerint ezt mondta-e, vagy a pesti legendárium színezett rajta egyet, nem tudni. Azt viszont történeti forrás tanúsítja, hogy a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) későbbi főtitkára, Andropov, aki részt vett a magyar kormányszűkebb kabinetjének ülésén, aznapi számjeltáviratában azt jelentette Kádárról. hogy „hozzászólásában támogatta Nagyot”.

A szóban forgó napon a Nagy Imre-kabinet arra várt mielőbbi választ, miért is özönlenek be orosz csapattestek az országba, ahelyett hogy az október végén tett szovjet kormánynyilatkozatot végrehajtva kivonulnának Budapestről. S mert érdemi válasszal a nagykövet azúttal sem szolgált, Nagy Imre a Rádión keresztül nyilvánította ki a Magyar Népköztársaság semlegességét.

Két órával később, a „sorsdöntő órában” hangzott el az éppen nevet váltó kommunista párt, az MSZMP új vezetőjének, Kádárnak a „dicsőséges felkelést” köszöntő rádióbeszéde. A pár nappal korábban még korántsem egyedül ellenforradalmározó politikus a hangsúlyt már máshová helyezte. „Népünk vérével bizonyította, hogy rendületlenül támogatja a kormánynak a szovjet erők teljes kivonására irányuló követelését. Nem akarunk további függőséget! Nem akarjuk, hogy hadszíntérré váljék az ország!”

Hangszalagra rögzített hazafias szónoklata sugárzásakor a pártvezér azonban már nem Budapesten volt, hanem úton Moszkvába. A jóindulatúbb feltételezések szerint „elrabolták”.