Sajdik Ferenc: „Az emberiség azon kis csoportjához tartozom, akik boldognak vallják magukat"
Alig volt 20 éves Sajdik Ferenc, mikor első karikatúráját leközölték. Maga sem tudja megmondani, azóta hány alkotása jelenhetett meg. A karikatúrák mellett jöttek a könyvillusztrációk és az animáció is. Csukás Istvánnal egy hét alatt rakták össze az első Pom Pom-történetet, nem sokkal később megszületett A nagy ho-ho-horgász ötlete is. De 93 évesen hogyan bírja el, hogy egyre több veszteség éri? És mi a titka a 70 éve tartó házasságának? HVG-portré.
HVG: Kalandosan izgalmas lehetett a számos országban lezajlott gyerekkora. Hogy emlékszik azokra az évekre?
Sajdik Ferenc: Rendkívülinek tűnhet, de inkább természetesnek nevezném, hiszen ahol a szülők vannak, a gyerek is ott van. Alag tele volt zsokékkal, mindenki lovagolt, nem csak apu, és úgy csábították, szerződtették őket ide-oda, mint ma a focistákat.
HVG: Az ő legendásan bohém természete a fiainak mennyire volt érzékelhető?
S. F.: Semennyire. Felnőttként tudtam csak meg például, hogy amikor Dániába szerződött, anyukámmal közölte, hogy nők oda sajnos nem mehetnek, annyira sok a dán nő. Ez viccesen hangzik, de mi akkor már Görögországban iskolába jártunk a három évvel idősebb bátyámmal, és a szüleinknek ez volt a fő szempont.
Aperianov Zakariás, a híres Imperiál híres trénere mondta egyszer a bátyámnak, hogy élete két legvidámabb éve az volt, amikor apu ott volt náluk munkalovas. A bátyám nem merte megkérdezni, miket csinálhatott, gondolta, jobb, ha nem tudjuk. A lósport egyik legszeretetreméltóbb egyéniségének nevezték aput az állandó derűjével, mosolyával.
HVG: Amit ön, a kisebbik fia szemmel láthatóan örökölt. Dunakeszin elemistaként tényleg görögül, eredetiben olvasta a klasszikusokat?