Az Orbán-rendszer 13 éve alatt felnőtt egy olyan generáció, amelyik talán nem is tudja: volt idő, amikor még a szellemi hátországukkal dicsekedtek a pártok. Írók, történészek, művészek befolyásolták, sőt néha egyenesen csinálták a pártpolitikát. Konrád György, Tamás Gáspár Miklós, Esterházy Péter, Nádas Péter, Makovecz Imre, Csoóri Sándor szavára nemcsak az ország, hanem a pártok is figyeltek.
Egyenlő feltételek persze a kilencvenes-kétezres években sem voltak, a magyar szellemi elit inkább a liberális, majd bal–liberális oldalon állt. A Fideszben már a kilencvenes évek közepére megerősödött az az elképzelés, hogy meg kell törni a közbeszédet uraló balliberális elit befolyását, és fel kell építeni a saját kulturális, gazdasági, illetve médiaelitjüket és hátországukat.
Az első Orbán-kormány, majd az utána következő, ellenzékben töltött nyolc év azonban még inkább a saját elit és kulturális narratíva felépítéséről szólt: minden skalpra büszkék voltak, a mellettük álló művészeket előszeretettel ültették ki – olykor szó szerint is – a tribünre. E díszvendégek azonban egyre inkább a széles körben kedvelt sportolók és a könnyűzene ismert alakjai közül kerültek ki. Az első ilyen, emlékezetes „seregszemle” a Fidesz 2002-es Kossuth téri nagygyűlése volt, ahol jelentős feltűnést keltett Egerszegi Krisztina és Kovács Kokó István megjelenése.
A helycsere azért is látszott praktikusnak, mert a díszpáholyok előkelő helyeire ültetett új arcok nem kértek érdemi beleszólást a politikába, szemben az értelmiséggel, amely bármennyire hűséges is, hajlamos a saját feje után menni.
