Háború Ukrajnában
Több mint három éve tart már az orosz-ukrán háború. A frontvonalak mára lényegében befagytak, a konfliktus mégis eszkalálódni látszik, ahogy a háborús felek igyekszenek minél több szövetségest és fegyvert szerezni, illetve több országot bevonni a konfliktusba. De vajon mi lesz döntő: a fegyverszállítmányok, a szankciók, vagy esetleg a béketárgyalások? Meddig tartanak ki az ukránok és meddig tűri az orosz társadalom a veszteségeket? Cikksorozatunkban ezekre a kérdésekre is igyekszünk válaszolni.
„Kissé tudathasadásos állapotban van a magyarság Kárpátalján, két ellentétes politika közé szorulva a legtöbben megpróbálnak megfelelni mindenkinek” – magyarázza Zubánics László, az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség elnöke, miért ütközik falakba a látogató, amikor az orosz invázió második évfordulója előtt próbálja megérteni a határon túli közösség gondolkodását. Beregszász főterén, ahol – Ungvárral ellentétben – még hallani magyar szót, hamar elnémul mindenki, akit a HVG tudósítói megszólítanak. „Ne dühítsünk fel senkit” – ezzel kérnek könyörületet a megkérdezettek.
A háborús viszonyok közt élő kisebbség túlélési stratégiájának része lett az empatikus hallgatás. „Nem firtatjuk egymás életét, nem beszélünk bizonyos dolgokról, mert ez most mindenkinek fáj” – teszi hozzá a 120 éve működő, magyar nyelvű Kossuth Lajos Líceum igazgatója, Zseltvay-Vezsdel Emese. A hallgatás csendes szolidaritásként is értelmezhető. Jobb nem kibeszélni, hogy kik és melyik fronton szolgálnak, és az sem beszédtéma, hogy kik bujkálnak vagy menekültek más országokba a sorozás elől.
„Az emberek félnek, nehogy rájuk süssék az ukránbarát vagy a magyarbarát címkét – mondja Zubánics –, igyekeznek alkalmazkodni az aktuális közhangulathoz, ez pedig skizofrén helyzetet eredményez.”
