– Mielőtt mostani kiállításáról beszélgetnénk, lépjünk egyet vissza térben és időben oda, ahova ennek a munkának az elődje – vagy az eredetije? – készült, Székesfehérvárra, ugyanis az egy helyspecifikus munka volt. Mi volt annak a műnek a születéstörténete?
– Úgy kezdődött, hogy 2021-ben én kaptam meg a Smohay-díjat (a díjról részletesebben itt – a szerk.), és vele együtt a lehetőséget egy kiállításra a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban, ahova egy új munkát készíthettem. Szerencsére szabad kezet kaptam mindenben.
– Szinte úgy dolgozik, mint egy szobrász. Nem az történik, hogy elkészít valamit, és elviszi oda, ahol majd kiállítják, felakasztják a falra, hanem fontos a konkrét tér is a mű születésekor, és akkor is, amikor a mű helyére kerül.
– Igen. Ez a praxisomban egy szép folyamat: grafikusként indultam el, először a paszpartu méreteket értem el, utána a nyomógépeknek meg a papírlapoknak a határait; és azután is többet akartam, egyre jobban kinyúlni ebből, így alakult ki az, hogy maga az egész tér lett fontos, illetve az, hogy mit tudok vele én kezdeni, hogyan tudnám módosítani, hogyan hat rám. Ez sokkal jobban izgat, mint az, hogy egy falra fölakasszak egy képet.
– Hogyan történik ilyenkor a döntés? Bemegy a kiállítótérbe, leül, vagy sétál, átérzi a teret, gondolkodik?