Amikor a legszebb szín a fekete – Koós Gábor kiállítása
Bár a metszetek általában sokszorosíthatók, ő egy-egy mű elkészülte után nem használja újra a nyomóformát, hanem kiállítja az alkotás részeként. És bár grafikai nyomat alatt legtöbbünk valamilyen képre gondol, keretben vagy anélkül, esetleg egy kötet lapjain, az ő munkái szobákat töltenek meg, bejárható teret képeznek, beborítják a falakat és a padlót. Koós Gábor alig tíz éve diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetem grafika szakán, de már számos rangos díjat kapott és több országban is kiállították munkáit. Itthon az Inda Galéria képviseli, ahol jelenleg Gazing Into Darkness (A sötétségbe nézek) címmel a harmadik kiállítása tekinthető meg. Bihari Ágnes interjúja.
– Mielőtt mostani kiállításáról beszélgetnénk, lépjünk egyet vissza térben és időben oda, ahova ennek a munkának az elődje – vagy az eredetije? – készült, Székesfehérvárra, ugyanis az egy helyspecifikus munka volt. Mi volt annak a műnek a születéstörténete?
– Úgy kezdődött, hogy 2021-ben én kaptam meg a Smohay-díjat (a díjról részletesebben itt – a szerk.), és vele együtt a lehetőséget egy kiállításra a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban, ahova egy új munkát készíthettem. Szerencsére szabad kezet kaptam mindenben.
– Szinte úgy dolgozik, mint egy szobrász. Nem az történik, hogy elkészít valamit, és elviszi oda, ahol majd kiállítják, felakasztják a falra, hanem fontos a konkrét tér is a mű születésekor, és akkor is, amikor a mű helyére kerül.
– Igen. Ez a praxisomban egy szép folyamat: grafikusként indultam el, először a paszpartu méreteket értem el, utána a nyomógépeknek meg a papírlapoknak a határait; és azután is többet akartam, egyre jobban kinyúlni ebből, így alakult ki az, hogy maga az egész tér lett fontos, illetve az, hogy mit tudok vele én kezdeni, hogyan tudnám módosítani, hogyan hat rám. Ez sokkal jobban izgat, mint az, hogy egy falra fölakasszak egy képet.
– Hogyan történik ilyenkor a döntés? Bemegy a kiállítótérbe, leül, vagy sétál, átérzi a teret, gondolkodik?