Kaphat morális pánikot a fél ország attól, hogy egy rapper a színpadon lelövi egy mikrofonnal az álnok uralkodót, de láb alól eltenni az álnok uralkodót akkor is a színpadok sok évszázados, sőt évezredes hagyománya. Mi másért is lépne egyáltalán valaki színpadra, ha nem épp azért, hogy megmutassa: nagy a baj, ha olyan uralkodik felettünk, akit nem az erkölcs, a tiszta szív, az igazságosság és a jóság vezérel? – kérdezhetnénk enyhe túlzással.
Hát persze, hogy erről szól a Szegedi Szabadtéri Játékok idei saját bemutatója, A 3 testőr című musical is, amelyet André Breedland írt, mondjuk úgy, az Alexandre Dumas-regény motívumainak felhasználásával, Rob és Ferdi Bolland zenéjével és dalszövegeivel. A három testőrt feldolgozta már sok magyar színház is az elmúlt évtizedekben, prózai és zenés verzióban is, de ezt a verziót ebben a fordításban most, Szegeden játsszák itthon először (egy másik változata közel húsz éve volt már itthon látható). Breedland és a Bollandok pedig a jól ismert és nagyon is átélhető recept alapján írták át Dumas regényét: a szegény, jó királyt egy rossz ember befolyásolja, akit tehát félre kell állítani, hogy végül győzzön a jó.
Brasch Bence, Ember Márk, Koltai-Nagy Balázs és Veréb Tamás
Szegedi Szabadtéri Játékok / Tari Róbert
A történelemben valójában inkább nagy államférfiként számon tartott, a gyerekként trónra lépett XIII. Lajos idején Franciaországot lényegében uralkodóként vezető Richelieu bíboros az ő verziójukban sátánian gonosz, álnok, Isten nevét és az egyházat csakis hatalomvágyból a saját céljai érdekében használó főgonosz, a három testőr és a hozzájuk csatlakozó D’Artagnan pedig a valódi király – és így az ország – üdvéért cselekvő, az igazság érdekében a fennálló renddel és törvényekkel is szembeforduló Igaz Emberek. Akik bármire képesek lennének, csak hogy Franciaországot újra az igazság és az erkölcs vezesse – azaz Richelieu elveszítse kígyónyelvű befolyását.
Valószínűleg még arra a mindent felülmúló aljasságra is képesek lennének, hogy mikrofonnal főbe lőjék Richelieu-t, csak sajnos akkoriban még nem találták fel a mikrofont.
Igaz, A 3 testőrt semmiféle egyértelmű aktuálpolitikai áthallással nem lehet vádolni: a darab értelmezhető éppenséggel úgy is, hogy egy ország polgárainak feladata a feltétlen hűség a felkent uralkodó felé, még akkor is, ha valamiféle külső hatás megpróbál ettől eltéríteni bennünket. Hogy a kormánnyal, a NER-rel és Orbán Viktorral a lehető legfinomabb kifejezéssel élve is semmiféle ellenséges kapcsolatot fenn nem tartó rendező, Szente Vajk melyik értelmezést érzi magáénak, arról szerencsére vagy sajnos nem kívánt állást foglalni szegedi előadásával. (A miniszterelnök fellépését is rendező, az ország valaha volt legdrágább kurzusfilmjében, a Most vagy sohában kreatív produceri feladatot vállaló alkotó nemrég kapott a teljes magyar független színházi szféra évtizedes gondtalan működésére is bőven elegendő összeget, 9 milliárd forintot az általa vezetendő új Erkel Színház hároméves működésére.)
Csobot Adél, Varga-Járó Sára, Kovács Gyopár
Szegedi Szabadtéri Játékok / Tari Róbert
Ez a musical a – Dumas szellemétől egyébként cseppet sem idegen – kalandregényes/kalandfilmes vonalat képviseli, amelyben a tisztességes kisemberek maroknyi csapata szembeszáll az ármánykodó gonoszok működtette, nagy, lélektelen gépezettel, és győzedelmeskedik, miközben szerelmi kalandok sorát élik át. A gügye XIII. Lajost kisujjának egyetlen mozdulatával lepöccintő Richelieu bíboros az egyházat használva pajzsnak és ágyúnak, csakis saját érdekeivel törődve háborút provokál Spanyolország és Anglia ellen. A három plusz egy testőr pedig mindent megtesz, hogy a nép érdekeit szolgáló béke megmaradhasson, de ehhez szembe kell szállniuk Richelieu pribékjével, Rochefort gróffal és a saját élettragédiáját, az őt ért sérelmeket orvosolni kívánó, és ennek érdekében Richelieu-höz dörgölőző kémnő, Milady de Winter ármánykodásával. Az impotens birodalmiak és a kiváló lázadók számos összecsapásában néhány fizikai és még több lelki sérülés árán, a rizsporos intrikák ellenére aztán győz a jó, és a király lerázza magáról a sötét ármányt. (Szemben a valós történelemmel, amelyben XIII. Lajos és Richelieu nagy egyetértésben meneteltek utóbbi stratégiai és politikai érzéke révén Franciaország nagyhatalommá válása felé.)
Különös musical ez A 3 testőr: a fent leírt alapsztori lényegében nem is esik nagyobb súllyal latba, mint a számtalan mellékcselekményszál:
- a D’Artagnan és a királyné bizalmasa, Constance közti halálos szerelem,
- Athos és Milady de Winter tragikus, régi románca,
- Constance saját élettörténete iszákos, erőszakos férjével,
- D’Artagnan saját élettörténete hősies apjának halálával,
- a királyné és az angol Buckingham herceg egykori szerelmének históriája
- és persze D’Artagnan és a három testőr baráttá, majd kollégává válásának megéneklése.
Csobot Adél, Fehér Tibor
Szegedi Szabadtéri Játékok / Tari Róbert
Így kis túlzással minden egyes újabb dal a musicalben újabb cselekményszálat vezet fel, ez pedig éppúgy gyengíti ezeknek a sztoriknak az erejét – hiszen csak tíz-tíz perc jut rájuk –, ahogy a fő, az ország jövőjének megmentéséről szóló nagy egésznek a hatásosságát – hiszen újabb és újabb tízperceket csíp le belőle a többi szál. Ez persze nem nevezhető problémának, szuverén alkotói döntés, önmagában ettől még nem lesz egy színdarab se rosszabb, se jobb, hiszen nincs semmilyen nagykönyvben megírva, hogy hét kis dráma kevesebb, mint egy nagy. Ám az lélektani tény, hogy így a nézőnek kevesebb esélye van nagy katarzis átélésére, hiszen ahhoz nem árt a hosszabb és mélyebbre hatoló előkészítés.
Amely katarzist persze segítheti a kiváló, a néző lelkének húrjait tökéletes érzékkel pengető zene, ám A 3 testőr nem bővelkedik az igazán emlékezetes és ötletes dallamokban: a „mérhetetlenül tehetséges” helyett inkább a „rendkívül ügyes és szakszerű” a jelzős szerkezet, ami a néző eszébe jut róla. Egyetlen igazán kiugró zenei témája az „Egy mindenkiért – mindenki egyért” muzikális megvalósítása, emellett inkább érződik találó zenei aláfestésnek, mintsem saját jogán is felülmúlhatatlan zeneműnek, még ha kétségkívül előnyére is válik, milyen ügyesen váltogat a líraibb, „musicales”, és a szigorúbb, rockoperás témák között. (Az Athos és a milady kapcsolatáról szóló Kristály angyal című szerzemény beillene a Pokolgép egy korai slágerének is; hogy ez dicséret vagy sem, azt döntse el a kedves olvasó, a mondat mindenesetre semmiképp sem irónia.)
Ember Márk
Szegedi Szabadtéri Játékok / Tari Róbert
Szente Vajk a némiképp szétaprózott drámát a szegedi előadás grandiozitásával kívánja katartikus erőre emelni, ami viszont gyakori aránytévesztésekhez és ízlésbeli problémákhoz vezet: a legnagyobb nagyjelenetekben olyan jelentős szerepe van az arénakoncerteket idéző reflektorparknak, hogy a színes fénysugarakon keresztül szó szerint alig látszanak a színpadi események, kivéve az ipari erejű stroboszkóp megrögzött használatának eseteit, mert akkor nem „alig”, hanem egyáltalán nem. Amikor pedig Szente mindezt már nemcsak metaforikus, hanem szó szerint tűzijátékkal toldja meg, a színes rakéták akarva-akaratlanul is a parasztvakítás szót rajzolják ki az égen.
Pedig Szentének lenne oka bízni saját rendezésében olcsó megoldások nélkül is: a nevében már most a jövő évadban induló Erkel Színházhoz kötött tánckar munkája és Túri Lajos Péter koreográfiája látványos, és ízlésesen épít a sokaságra: nem bombasztikusságra törekszik, hanem precíz összehangoltságra. Jó ötlet a kisemberség ábrázolására, hogy az első jelenetekben a Párizsban még a helyét kereső senki, a vidékről szerencsét próbálni a fővárosba érkezett D’Artagnan a tánckarba is beáll, utánozni próbálva a mozdulataikat.
Szegedi Szabadtéri Játékok / Tari Róbert
Ehhez képest viszont kiábrándítóak az akciójelenetek: noha Szente Vajk láthatóan (és tudhatóan) otthon érzi magát a gigantikus nagyszínpad gigantikus gesztusokat kívánó világában, a kardvívós harci jelenetek olyan hervasztó hatást keltenek, mintha a színpadon hupikék törpikék hadonásznának fogpiszkálókkal. Hasonló a gond a főszerepet, D’Artagnant játszó Ember Márkkal is: teljességgel hiányzik belőle az az elsöprő energia, amit az ember elvár egy faluból hamuba sült pogácsával elindulva a világot is meghódító és térdre kényszerítő, született muskétástól. Szente Vajk mint rendező a legtöbb szereplőnek főképp a gügyeségét emeli ki, nyilván a komikus hatást próbálva erősíteni, ami egy szintig persze érthető, de azért D’Artagnan esetében egy ponton ennek mégis át kéne váltania hősiességbe.
Ahogy az is fájóan nélkülözi a jellemfejlődést, hogy Dino Benjámin XIII. Lajos királya is végig megmarad szellemileg visszamaradott gügyögőnek, nem kimondottan ízlésesen ráerősítve a valódi Lajos vélelmezett homoszexualitására is. (Az viszont jópofa geg, hogy a király afféle tizenhetedik századi IKEA-bútorokként szereli össze folyvást trónterme berendezését.) Ez a fajta „debilnek tettetem magam” humor általában sem túlzottan magas színvonalú, hacsak nem űzik virtuóz színvonalon, ám ezt itt nem lehet mondani ezekre a részekre; ezért is olyan fájó élmény Nagy Sándor egyjelenetes alkoholista magánszáma, amelyben ráadásul az asszonyverés is reflektálatlan része marad a komédiázásnak.
Dino Benjámin
Szegedi Szabadtéri Játékok / Tari Róbert
Szente rendkívüli módon vonzódik az effajta humorhoz: a darabot a színlap szerint Galambos Attila és a rendező fordították, és a szöveg két regiszterben is szólal meg, talán a két fordító ízlését tükrözve. Az irodalmibb szöveget kiszólások szintjén, de rendszeresen tarkítják suttyó betoldások, „ne má’”, „takaroggyá’ má”, „ja, akkó’ emmá’ megvót?”, „ne cseszegess má’” és hasonlók. A szándékosan alacsony színvonal még az évtizedekkel ezelőtti kabaréműsorok közül is csak azokban volt a humor remélt forrása, amelyeket nem őrzött meg az emlékezet, nem véletlenül.
Feke Pál, aki húsz évvel ezelőtt játszotta már Richelieu szerepét, ezzel szemben nagy formátumú főgonosz, és Feke képes is megteremteni az ehhez szükséges, baljós kisugárzást. Rákay Tamás fizikai és Madarász János „Madár” vetített díszlete remekül támogatja meg ezt a sötét hangulatot, kiváló és hatásos kép például, amikor Feke lényegében egy hatalmas bombán állva énekel, amely bombát repeszeket idéző vörös zászlókkal tűzdelnek még iszonytatóbbá. Hasonlóan jó ötlet a díszlet központi eleme is, egy hatalmas, mintha a színpadból kiálló kard is, amely egyszerre jelenthet fenyegetést vagy védelmet is, attól függ, kinek a kezébe kerül – ahogy a hatalom is, így ez tökéletesen rímel az előadás egészére.
Feke Pál
Szegedi Szabadtéri Játékok / Tari Róbert
Kovács Yvette Alida jelmezei épp olyanok, amilyenek az előadás jobb részei is: látványosak és amolyan nagyszínpadosan, nyáriszínházasan lenyűgözőek. És épp ahogy az előadás egészében, ebben a tekintetben is becsúszik egy-egy ízlésficamos elem. Itt Milady de Winter, azaz Varga-Járó Sára jelmezei olyanok minden jelenetben, mintha egy elsötétített kirakatú, körúti szexshop kiegészítőrészlegén vásárolták volna, amivel nemcsak az olcsóság a probléma, de az is, hogy a helyzet teljes félreértése. Hiszen a Milady – „könnyed nyári szórakozás” jellegű előadástól szokatlanul kemény – drámája épp az, hogy miután egy pap megerőszakolta, az egyház még őt bélyegezte kurvának, és a nő arra teszi fel az életét, hogy megpróbáljon szabadulni ettől a borzasztó stigmától, ha már a traumától úgyis lehetetlen. Varga-Járó Sára megkapóan képes is érzékeltetni a nő tragédiáját: hogy azért tesz mélységesen erkölcstelen és gyűlöletes dolgokat, mert a múltja kitépte belőle mindazt a rengeteg jót, ami pedig annak előtte megvolt benne. Méltatlan ezt a karaktert ténylegesen kurvának ábrázolni, combig érő latexcsizmában, átlátszó szoknyában és fehérnemű-hangsúlyosan.
Szente Vajk legfőbb rendezői törekvése érezhetően az, hogy grandiózus, látványos és a mélyrétegeket is feltáró előadást hozzon létre a szegedi Dóm tér hatalmas színpadán, és ez a vállalása kétségkívül sikeres.
Épp ezért sajnálatos, hogy még túl is teljesítette saját vállalását: a suttyóság, a gügyögő humor és az olcsó hatásvadász elemek – mint a nem is egy, de két tűzijáték-jelenet – nélkül nemhogy kevesebbet, de többet ért volna el. Szente Vajk van olyan profi rendező, hogy biztosan tudja, hol kell megállni az ízlésesség határainál – de esze ágában sincs még lassítani sem.
Nyitókép: Szegedi Szabadtéri Játékok / Tari Róbert
