Szenvedélyesnek mondjuk azt, ami nem ésszerű, racionális vagy logikus. Logikus az ész, az élet, a világosság, a kozmosz, a harmónia, a mennyeiség, az egyetemesség és a szabályosság. A szenvedélyesség pedig a téboly, a halál, a sötétség, a káosz, a diszharmónia, a mélység, a sajátosság és a változandóság
– ez a szenvedély lexikonbeli meghatározása. Ebből az idézetből engem nemcsak az ész és érzelem szembenállása, de a szenvedély kizárólag negatív színben való feltüntetése is foglalkoztat. Mert bár a francia felvilágosodás filozófusának, Diderot-nak tulajdonított gondolat is jelen lehetne a köztudatban – miszerint „bár unos-untalan ócsároljuk a szenvedélyeket, minden emberi bajért őket okoljuk, mintha elfelejtenénk, hogy összes örömünket is nekik köszönhetjük” –, mégis különféle szenvedélyeink megítélése mintha a mai napig meglehetősen ambivalens lenne.
