A zen és a vécétakarítás művészete – Wim Wenders filmjét nem érteni kell, hanem érezni
5 perc
2024.03.30. 18:00
Nem nyerte meg Wim Wenders a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díját új filmjével, a Tökéletes napokkal, az iskolateremtő német rendező ennél többet ért el: közelebb hozta a világhoz azt a japán mentalitást, hogy minden csak felfogás kérdése. Weisz Balázs írása.
Komoly hatást gyakorolt Wim Wenders német rendezőre Ozu Jaszudzsiró filmművészete. Tokyo-Ga címmel 1985-ben dokumentumfilmet szentelt annak a városnak, amit Ozu is megörökített kamerájával az 1953-ban bemutatott Tokiói történetben. Az azóta eltelt közel négy évtized alatt Wendersnek olyannyira sikerült magáévá tennie Ozu vizuális eszköztárát, és úgy elkészíteni a Tökéletes napokat, hogy aki ismeri a japán rendező munkáit, akár Ozunak is tulajdoníthatja a filmet.
Nem az a kérdés, mi történik a vásznon, hanem az, hogy a közönség meddig nézi. A legtöbb film minden egyes képkockájával megpróbálja a közönséget bevonni. A Tökéletes napok nem ilyen. A kontemplatív mozi (lásd Filmes módszer című írásunkat) elvén készült, és a holtidőket arra használja fel, hogy a passzív nézőt aktivizálja, és ha ez sikerül, akkor narratív „mankó” nélkül elkezd gondolkodni. Ezzel a filmélmény személyesebbé válik, ám mindenkinek másképp jön át. Ahhoz, hogy a stílus „lélegezni” tudjon, teret kapjon, szükség van tudatos kompozíciókra és magas szintű filmesztétikára, amelynek eléréséhez Wenders – ironikus módon – a Japánban különösen nagy becsben tartott, akár sztárépítészek tervezte toaletteket használja. A filmben a vécék tisztításához kapcsolódó jelenetek, a pontosan megtervezett kompozíciók meglepően jól működnek.
A kontemplatív mozi másik sajátja a meglepetés ereje, amely kizökkenti a nézőt abból a meditációs térből, amibe a film nézése közben került. Ezt a szerepet a Tökéletes napokban a zene tölti be. Igen erős a film zeneisége, a főszereplő Hirajama kedvenc számait a hatvanas-hetvenes évek angol, amerikai popzenéjéből válogatták össze, elég csak Lou Reed Perfect Days, Nina Simone Feeling Good, Patti Smith Redondo Beach, Van Morrison Brown Eyed Girl vagy a The Animals The House of Rising Sun slágerre gondolni.
Amikor a meditáció gyakorlatból tudatállapottá válik, akkor közelíti meg az ember Hirajamának (Jakuso Kódzsi) azt a csendes derűjét, amitől a napjai tökéletessé válnak. Mindennapi rutinját a japán szono mama elv alapján éli, amelyet talán úgy lehetne fordítani „épp ilyen”, vagyis minden pontosan úgy van jól, ahogy van. Nem ragaszkodik görcsösen a tárgyakhoz, de nem is zárja el magától a mindennapi élet apró örömeit. Nem vágyik az anyagiakra, meggazdagodásra, WC-tisztítóként is úgy érzi, teljes az élete, semmiben sem szenved hiányt. Napi rutinjával mutat rá az örök igazságra: tényleg minden csak felfogás kérdése.
Ez a mentalitás pedig a keleti ontológia négy alappillérén – szabi, vabi, mono no avare, jugen – nyugszik, ami amennyire idegen az európaiak, annyira hétköznapi a japánok számára. Wenders a német egzisztencializmust párba állítja a négy pillér egyikével, a szabival: e szerint a világban törvényszerű, hogy a dolgok magukra maradnak. Viszont amíg a német egzisztencializmus erre az élményre a totális elidegenedéssel és magánnyal válaszol, a zen filozófiában erre a második pillér, a vabi a válasz: úgy kell leírni a világot amilyen, sallangoktól mentesen. Arra koncentrálni, ami éppen történik, mert ahogyan a filmben mantraszerűen kántálják: „A most az most van, a később pedig később lesz.”
A köznapiból kell haladni az egyetemes felé. Ez a rész-egész kapcsolat a filmben a fa – maga az élet. A munkáját tökéletes precizitással végző Hirajama mankója, amikor bármilyen emberi érzelmekből fakadó, nehezen feldolgozható élményt tapasztal. Mindennap, miután egy parkban elfogyasztotta az ebédjét, hagyományos fényképezőgépével fotót készít a fák lombjáról, a hajtásukat gondosan lecsippenti, hazaviszi, majd ott nevelgeti, és figyeli a levelek zizegését, az életet. Ez a csendes szemlélődés vezet el a harmadik pillérhez, a mono no avaréhoz: a dolgok mulandóságának állandóságához. Ahhoz az elfogadáshoz, ami feloldja az élet múlása felett érzett keserédes melankóliát.
Ez az avareélmény a film esszenciája, és emiatt olyan hasonló a Tökéletes napok Ozu Jaszudzsiró remekműveihez. A film főszereplője hiába van egyedül, mégsem magányos: maga választotta ezt az életet. Ez az élet pedig a tökéletlenségében tökéletes: akárcsak a japán kincugi művészete, ahol törött kerámiákat illesztenek össze a törésvonalak mentén arannyal. Hirajama napjai csak nagy vonalakban egyformák. A kis eltérések a mindennapok között adják meg a film igazi szépségét, amelyben csak látszólag ismétlődnek a jelenetek. Valójában az egymásutániság kis különbségei jelentik a film és az élet szépségét is, így lesznek az egymás utáni napok „tökéletesek”. Itt lép be a negyedik pillér a képbe – a jugen, vagyis a dolgok azon valósága, ami nem látható vagy érzékelhető közvetlenül, csak elképzelhető a nap végi álmok szürrealitásán keresztül. Úgy tűnhet, mintha Hirajama napjai egyformán telnének, és ez a monotonitás adja a lelki békéjét, ám az egyensúlyt éjszaka az álmok sejtelmes képei törik meg.
A film 4:3-as képaránya sem véletlen, ami talán szokatlannak hathat a szélesvásznú, 12:5 mozifilmekhez képest, de Ozu filmjei sem az utóbbira készültek. Az ő méltán híres tatami shot nevű kameraszöge is hozzátesz a film bensőséges hatásához. A beállítás onnan kapta a nevét, hogy a padlótól mintegy egy méterre állítják fel a kamerát, ami a tatamin térdelő színész szemmagasságába kerül. Így olyan perspektíva jön létre, amit Ozu előtt nem alkalmaztak. Wenders – Ozuhoz hasonlóan – használja a kereten belül a keretet, azaz nem a kamera látótere szabja meg a képmező szélességét, hanem a lencséhez közeli objektumok adnak keretet a snittnek. Az emberek hajlamosak mindenben a szimmetriát, a rendet keresni, ez nemcsak a képzőművészetre, de a filmművészetre is igaz. Ezek használatával olyan jeleneteknek lehet harmóniát kölcsönözni, amelyek amúgy aszimmetrikusak lennének.
A Tökéletes napok is olyan film, mint a zen buddhizmusban oly népszerű kóanok, amelyeket nem ésszel kell felérni (nem is lehet), hanem át kell érezni. Így lehet Wenders filmjén keresztül közelebb kerülni a japán néplélek hagyományos életfelfogásához.
Szerző: Weisz Balázs
A nyitóképen Hirajama és unokahúga a film egyik jelenetében / Fotó: Cirko Film
A hvg360 tartalma, így a fenti cikk is, olyan érték, ami nem jöhetett volna létre a te előfizetésed nélkül. Ha tetszett az írásunk, akkor oszd meg a minőségi újságírás élményét szeretteiddel is, és ajándékozz hvg360-előfizetést!