Sükösd Miklós: A Magyar Péter-sztori, avagy lehetséges-e a hiteles politikai átváltozás? Történelmi példatár

Egyfelől a „belülről jött ember” helyzete éppenséggel hitelt ad Magyar Péternek több százezres támogatói táborában. Az Orbán-rendszer része volt, tudja, miről beszél, amikor kiábrándultságát és undorát ecseteli. Testközelből látta a maffiaállam működését, az Orbán család és hálózata mélyállami korrupcióját, s ahogy az orbánista elit politikai célokra használja a titkosszolgálatokat.

Másfelől épp azt vetik Magyar Péter szemére a kritikusai: túl azon, hogy egész életében Fidesz-szavazó volt, a NER megalapítása (2010) óta, tizennégy éven át dolgozott az Orbán-rezsimnek különböző diplomáciai és gazdasági pozíciókban. Élvezte a rendszer elitjének járó anyagi áldásokat, és túl sokáig maradt orbánista.

Hiteles lehet-e Magyar Péter pálfordulása ilyen hosszú fideszes időszakkal a háta mögött? Tényleg őszintén demokrata és ellenzéki lehet valaki, aki másfél évtized után épp csak most vált ki a NER arisztokráciájából?

Tágabban értelmezve a kérdést: lehetséges a politikai Saulusból Paulusszá válás? Látunk-e más példákat a gyökeres, hiteles – akár gyors, akár fokozatos – politikai átváltozásra az önkényuralom híveiből igaz demokratává? Vagy tágabban értelmezve a kérdést: vannak-e minták arra, hogy közéleti szereplők saját elnyomó táborukkal, zsarnoki politikai családjukkal, önző gazdasági és osztályérdekeikkel őszintén és véglegesen szembefordulnak? Vagy a szólással élve:

lehet-e kutyából szalonna?

A válaszhoz érdemes példákat és párhuzamokat keresnünk a magyar történelemből az önkényuralom hívéből a radikális reformerré és demokratává válásra. Az alábbi átváltozástípusok között előbb idealista, aztán opportunista típusokat látunk. Nemegyszer nagy nevekről, nemes példákról, befejezett életutakról beszélünk. A cél nem a közvetlen összehasonlítás a politikusi karrierjét két hónapja kezdő Magyar Péterrel, Magyar felemelése az ő szintjükre. A történelem azonban ritkán jegyzi fel a kisemberek átváltozásait.

A reformkorban két jóbarát, gróf sárvárfelsővidéki Széchenyi István és báró hadadi Wesselényi István meglepő fordulattal vált ki a feudális előjogokat élvező nagybirtokos arisztokráciából, s fordult szembe annak többségével. Közös nyugat-európai utazásaik nyomán – arisztokrataként! – az ősiség és az úrbéri viszonyok eltörlését, mély és átfogó társadalmi és politikai reformokat, nyugati típusú modernizációt javasoltak. A feudális örökség meghaladását, tőkés fejlődést – ezek belül modern magyar ipart, kereskedelmet, pénzügyeket, külpolitikát, tudományt, színházat és sportot. És tettek is mindezért saját eszközeikkel. Széchenyi felajánlásai a Lánchíd, az Akadémia stb. számára jól ismertek. Kevésbé ismert, hogy Wesselényi például felszabadította saját falvaiban a jobbágyait. (Persze maradt vagyonuk így is jócskán.) Nemcsak Magyarország gazdaságát és kultúráját akarták modernizálni, de magát a társadalmat, s benne saját szerepüket, az arisztokraták példaadó szerepét is.

Széchenyi István, Wesselényi Miklós: főnemesi reformer liberálisok

Politikailag a Habsburg-párti arisztokrata többséggel szemben a liberalizmusig, az 1848-as forradalom támogatásáig jutottak. Wesselényi az országgyűlés tagja lett. Széchenyi miniszteri pozíciót is vállalt a forradalom utáni első felelős magyar kormányban, amelyben a legmerészebb álmait látta (a jövőért aggódva) megvalósulni. Mindez éles ellentétben állt szellemi örökségükkel, az arisztokrácia hagyományos gazdasági és politikai érdekeivel. Ha osztályfogalmakat akarunk használni, akkor árulást követtek el saját osztályuk ellen.

Károlyi Mihály: konzervatív arisztokratából köztársasági demokrata

Még messzebbre jutott osztályától – immár a polgári demokrácia útján – néhány nemzedékkel később egy másik arisztokrata, gróf nagykárolyi Károlyi Mihály. A korábban konzervatív főnemes Károlyi radikális, kritikusan gondolkodó ellenzéki demokratává vált az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó éveiben. 1918-ban már az őszirózsás forradalmat vezeti, majd az első magyar köztársaság elnökének választották. A korábbi konzervatív, majd republikánussá vált arisztokrata saját birtokán kezdte meg a földosztást, saját kormánya földtörvénye alapján Heves megyében. Ennél élesebb ideológiai váltást és a saját anyagi érdekeivel (és osztályával, az arisztokráciával) való demokratikus szembefordulást nehéz volna elképzelnünk.

Bajcsy-Zsilinszky Endre: antiszemita fajvédőből náci- és nyilasellenes vezető

Más, ám szintén nagy utat járt be a két világháború között vitéz Bajcsy-Zsilinszky Endre újságíró, politikus. Ő az 1919–20-as ellenforradalom, Horthy Miklós antiszemita, „keresztény nemzeti” kurzusának aktív támogatásától, sőt jobboldali radikális felturbózásának követelésétől gyorsan az ellenzéki magyar fajvédelemig jutott. Az 1930-as évek elejétől azonban már náciellenes és demokratikus földreformot követel. A negyvenes években a hazai nyilas- és náciellenes ellenállás vezetője lett.

1944. március 19-én fegyverrel fogadta a Gestapo rátörő embereit, akik a tűzharcban megsebesítették. Bajcsy-Zsilinszky Endre – a Szálasi-féle nyilas kormány elleni fegyveres felkelés tervét kidolgozó – a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága elnökeként, a náciellenes ellenállás mártírjaként életét adta Magyarország szabadságáért.

Sztálinistából demokraták: az 1956-os forradalmárok egy része

De találunk közelebbi történelmi példákat is a hiteles politikai átváltozásra, az elnyomó hatalmi gépezetből való ellenzéki kiválásra. A diktatúrával való végletes, végleges (és nemegyszer végzetes) szembefordulásra. Kiemelkednek közülük azok az 1956-os forradalmár hősök, akik pár évvel korábban még rendszerhű sztálinista, rákosista művészek, újságírók voltak. Mások mellett idetartozik például Eörsi István, Gimes Miklós, Vásárhelyi Miklós. Ők rövid idő alatt fordultak szembe az elnyomó rezsimmel. Vagy Litván György, aki személyesen Rákosi Mátyás pártvezető szemébe mondta kritikáját egy pártgyűlésen.   („Teljes felelősséggel ki kell jelentenem, hogy ma már sem a nép, sem a párttagság zöme nem bízik többé a jelenlegi pártvezetésben, és nem bízik személy szerint elsősorban Rákosi Mátyás elvtársban.”)

Sok kiváló, közéleti szerepet is vállaló értelmiségi vált életük hosszú, meghatározó részében meggyőződéses, igaz demokratává a korai sztálinista kommunista indulásuk után – a közgazdász Kornai Jánostól a szociológus Kende Péteren és a történész Hanák Péteren át a filozófus Heller Ágnesig.

Egy jugoszláv példa: a szintén sztálinistaként kezdő Milovan Gyilasz előbb Tito örökösének számított. Későbbi kiábrándulása és demokratikus szocialista fordulata után azonban már antikommunista nézőpontból bírálta a diktatúrát.

Nagy Imre: moszkovita kommunistából az 1956-os forradalom és szabadságharc miniszterelnöke

A Saulusból Paulusszá válás példáit a (poszt)kommunista nagypolitikában is láthatjuk. 1953-ig maga Nagy Imre, az 1956-os forradalom későbbi mártír miniszterelnöke is sztálinistaként szolgálta a kommunista rendszert a moszkovita négyes fogattal (Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Révai József, Farkas Mihály) együtt.

Nagy Imre a pártellenzék szervezésével, 1956-ban azonban olyan messze ment a diktatúraellenes, demokratikus úton, amennyire csak lehetséges. A forradalom napjaiban a volt moszkovita miniszterelnök kormánya visszaállította a többpártrendszert, és bejelentette Magyarország kilépését a szovjetek vezette Varsói Szerződésből. A forradalom és szabadságharc sodrásában a kommunista Nagy Imre rövid idő – néhány nap – alatt éles és teljes demokratikus fordulatot hajtott végre.

Más típusú átváltozások: a reformkommunisták

Az eddigi példák belső okokkal magyarázható, „idealista” (a demokratikus eszmékre szívvel rádöbbenő) progresszív átváltozásokat mutatnak. Az uralkodó elitekből való kilépésnek azonban sok más, külső és prózaibb oka is lehet. Néhány évtizeddel később más, kevésbé elvi, inkább „opportunista” (a megnyíló demokratikus lehetőségekkel élő) mintát is látunk a hazai demokratikus átalakulásra. Az 1990-es rendszerváltás közeledtével az MSZMP-pártállam egyes vezető reformerei – mások mellett Németh Miklós, Horn Gyula, Kovács László – a rendszeren belülről segítették (vagy legalábbis nem akadályozták mindvégig) a demokratikus átalakulást. Megítélésük máig nagyon eltérő a politikai spektrum különböző oldalain.

Az MSZMP (majd utódpártja, az MSZP) az első szabad választások előtt, 1989-ben még közvetlen elnökválasztást akart, hogy jelöltjével, Pozsgay Imrével biztosítsa az állampárt hatalomátmentését. Ezt a radikális ellenzék négyigenes népszavazása azonban keresztülhúzta. A reformkommunisták innen már megkönnyítették a demokratikus átmenetet, vagy legalábbis beletörődtek. A hidegháború végén, a geopolitikai átalakulás éveiben (a kommunista világrendszer bukása időszakában) és a rendszerváltás körül-után úsztak a demokratikus árral, majd a tömegdemokrácia megnyíló lehetőségeivel élve pártpolitikusok lettek. 1990 után Horn és Kovács hosszan, aktívan politizált tovább a többpártrendszerben. Volt állampárti politikusként a demokratáknak nem kellett szeretniük őket – de 1990 utáni demokratikus elkötelezettségükhöz már nem fér kétség. Főleg, ha ahhoz hasonlítjuk, mit művelt Orbán Viktor a jogállammal és demokráciával 2010 után Magyarországon.

Az átváltozás mértékét jelzi, hogy Horn Gyula éppenséggel pufajkásként, a szó szoros értelmében Kádár-huszárként kezdte politikai pályáját 1956 után. (A pufajkások, Kádár János fegyveres karhatalmi csapatai segítették a szovjet hadsereget az 1956-os forradalom és szabadságharc leverésében és a Kádár-rendszer megszilárdításában.) Ehhez a múlthoz képest már 180 fokos történelmi váltást mutatott, amikor a második demokratikus kormány miniszterelnökeként szolgált 1994–1998 között. Pufajkásból demokratikus miniszterelnök – ez sokaknak nem fért bele. Mások azzal érveltek, hogy az állampolgári egyenlőség alapján bárki részt vehet a közéletben, ha nincs a volt diktatúra vezetőit és tisztségviselőit kizáró különleges (úgynevezett lusztrációs) törvény. Hasonló kérdések a fideszes vezetőkkel kapcsolatban is felmerülhetnek egy sikeres demokratikus rendszerváltás után.

(Át)változás a csúcson

Belső repedések, sokszor nemzedékváltással járó megújulás (a rendszer szemében árulás) nélkül általában nem tud szétmállani és összeomlani egy diktatórikus (totaliter vagy tekintélyelvű) rezsim. A belső meghasonlás nagyban segítheti a külső ellenzéket. Vagy ha a külső ellenzék gyenge, vagy nem létezik, akkor a belső fordulat maga válik a változás fő hatóerejévé.

Ritka, de a diktatórikus politikai rendszerek liberalizációjában és demokratizálásában sorsdöntő lehet magának a csúcsvezetőnek az átváltozása. Hogy csak a legnagyobb neveket említsük: Dubček és Gorbacsov. Alexander Dubček az 1968-as prágai tavasz, a csehszlovák „emberarcú szocializmus” demokratikus szocialista vezetője. Prágai tavaszának reformjai a korábbi kemény diktatúra után a gazdaság és a politikai rendszer decentralizálását és állampolgári jogokat hoztak: szólás-, média- és utazási szabadságot. És persze Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió első és utolsó elnöke, a kommunista párt főtitkára, aki egész életében a szovjet civilizációban és kommunista pártban nevelkedett, mégis békésen kiengedte a térségbeli országokat a szovjet megszállás alól, majd passzívan szemlélte a Szovjetunió felbomlását is. A reformkommunisták a legtöbb közép- és kelet-európai országban hozzájárultak a kommunista rendszerek bukásához.

Fideszesből, orbánistából demokrata

Hozzájuk képest Magyar Péter persze új és kis szereplő, a NER-arisztokrácia harmadvonalából indult. Magyar eddigi tettei azt mutatják: a diktatórikus rendszerekből – így az Orbán-rezsimből – is kiválhatnak és demokratikus irányba fordulhatnak kiábrándult politikusok és értelmiségiek. Egy rendszer hanyatlásakor nemcsak a támogató szavazók morzsolódnak le, hanem a pártelit és a holdudvar is többfelé válik, bomlásnak indul. (Magyar előtt Hadházy Ákos is a Fideszben rajtolt, ott kezdte önkormányzati politikusi karrierjét, majd a korrupció miatt szembefordult korábbi pártjával és a NER-rel.)

Mindenki maga döntheti el, hogy Magyar Pétert és más volt fideszeseket a fenti átváltozástípusok, történelmi példák közül melyikhez hasonlítja, hol lát párhuzamot. Már ha egyáltalán értelmesnek tartjuk ezt a felvetést. Azt is magunknak kell eldönteni, mikor tesszük meg az összehasonlítást.

Magyar még csak hihetetlenül rövid ideje, két hónapja (2024. február 11-én) lépett a nyilvánosság elé nevezetes Partizán-interjújával. Azóta elképesztő iramot diktál. Vázolta középjobbos-centrista rezsimváltó stratégiáját: háromosztatú politikai tér, a választások után a Fidesz kisebbségi kormányba kényszerítése. (Vagy másik lehetőségként az orbántalanított Fidesz koalíciós kormányba kényszerítése, illetve esetleg harmadik lehetőségként – ez homályos egyelőre – koalíciós kormány a „gyurcsánytalanított” DK-val?)

Magyar pár hét alatt szervezett három példátlanul sikeres, az új politikai közösség építését szolgáló, az összetartozás érzését erősítő tömegtüntetést. (És a tüntetéseken kulturális áttörést ért el az eddig elválasztott, jobbernek kontra és bal/liberálisnak tartott dalok, versek előadásával, eltérő politikai hátterű művészek fellépésével, a népszerű magyar kultúra szimbolikus újraegyesítésével.) A rezsim százmilliárdos támogatottságú propagandaállamával szemben ő diktálja a politikai napirendet. Remekül bánik a közösségi médiával, róla szólnak a hírek, vele van tele a sajtó. Elkezdte a szervezetépítést, tagokat toboroz új mozgalmába, egyesületébe és pártjába..

Nem ismertette azonban Magyar Péter egyelőre elképzeléseit számos kulcskérdésről, a környezetvédelemtől (az akkugyárakkal teleszórt országban) a gazdasági-megélhetési nehézségekig. Alig beszélt a külpolitikáról. És ilyen rövid idő alatt még nem volt ideje új politikusi szakértő csapatot építeni. Egyelőre egyszemélyes politikai alternatívát látunk, művész támogatókkal, politikus partnerek nélkül.

A történeti párhuzamokkal óvatosan kell bánnunk. Mindenkit saját hosszú távú teljesítménye és politikai tettei minősítenek.

A fenti példák – köztük neves, nemes személyiségek, sőt példaképek sora – mindenesetre azt mutatják: politikailag lehetséges, sőt nem ritka az önkényuralom Saulusából az őszintén demokrata Paulusszá válás. Sőt, a drámai átalakulások sorából, a diktatórikus rezsimekkel való szembefordulásból nemes demokrata hagyomány rajzolódik ki. Ugyanígy lehetséges ma is a fideszesből, orbánistából demokratává válás.

Mindez persze nem vonatkozik az Orbán-rezsim, a maffiaállam korrupt döntéshozóira. Azokból a fideszes kutyákból nem lesz demokrata szalonna.

Elképzelhetetlen, hogy Orbán Viktor, Rogán Antal, Polt Péter, Lázár János és bűntársaik politikailag továbbélhessenek a NER után újraszülető magyar demokráciában.

A szerző médiakutató, szociológus, politológus, a Koppenhágai Egyetem docense.

————————————

Borítóképünkön Magyar Péter. Fotó: Reviczky Zsolt

A hvg360 tartalma, így a fenti cikk is, olyan érték, amely nem jöhetett volna létre a te előfizetésed nélkül. Ha tetszett az írásunk, akkor oszd meg a minőségi újságírás élményét szeretteiddel is, és ajándékozz hvg360-előfizetést!