Mit adtak nekünk a politikai messiások?
12 perc
2024.04.14. 08:30
A magyar politikai közgondolkodásnak legalábbis 1848 óta részét képezi a messianisztikus csodavárás és azóta szilárdan tartja magát az az álláspont, hogy a bajból csak egy erős, karizmatikus vezető képes kivezetni a nemzetet. Most a politikába villámsebességgel berobbant Magyar Péterrel kapcsolatban kerültek elő hasonló gondolatok a közbeszédben. De mire mentünk az elmúlt szűk 200 évben az olyan vezetőkkel, akik a történelem egy bizonyos pontján elég erősnek és határozottnak mutatták magukat ahhoz, hogy elnyerjék a köz bizalmát?
Ha a magyar történelem nagy messiásalakjairól kell beszélni, akkor az első hely, kronológiai szempontból mindenképpen, és talán politikatörténeti jelentőségéből fakadóan is Kossuth Lajost illeti meg. Kossuthot már a szabadságharc idején magyarok Mózeseként emlegették és a nagy munkabírású, hatalmas tehetségű politikus, aki emellett igen szuggesztív népszónok is volt, minden porcikájában megfelelt annak a képnek, amit az emberek a nehéz idők követelte elszánt, lehetetlent nem ismerő vezérről magukban kialakítottak.
A történelmi távlatból is kivételesnek tekinthető képességek azonban nem jelentettek, soha nem is jelenthetnek gáncsnélküliséget. Ez természetesen még Kossuth Lajosra is igaz volt. Hiúsága, hatalomszeretete, a kontrollmániával határos, mindent kézivezérléssel irányítani akaró természete lehetetlenné tették számára, hogy akár csak a szabadságharc szűk egy éve alatt is tartós szövetségeket tudjon kialakítani más tehetséges, de autonóm személyiségekkel.
Ennek a köztudatba talán leginkább beleivódott példája a Görgei-Kossuth viszony, ami a hagyományos hadvezér kontra politikus nézeteltérésből vált a kölcsönös bizalmatlanság és az aktuálpolitikai érdekek következtében egy egész országot emberöltőkre megosztó viszállyá.
A szabadságharc alatt Kossuth ugyanis gyakran a katonai realitásokkal nem törődve a politikai szempontból hasznos célok megvalósítását várta a hadseregtől, amit a professzionális katonák, élükön többek között Görgeivel joggal nehezményeztek. Ennek lett következménye, hogy bár Görgei forradalmi pályafutása Kossuth pártfogoltjaként indult, csakhamar szembefordult nagyhatalmú patrónusával és saját szakállára kezdett a katonai helyzettel inkább köszönőviszonyban lévő politikai nyilatkozatokat tenni. Ez pedig a legfinomabban fogalmazva is feszült helyzetet teremtett a két vezető között, ami nyílt ellenségeskedéssé a bukást követően fajult, amikor Kossuth árulással vádolta meg a Világos közelében kapituláló Görgeit.
Mindehhez azonban hozzá kell tenni, hogy a katonai és a politikai vezetés legmintaszerűbb együttműködése esetén sem tudott volna az ország a siker reményében szembeszállni két nagyhatalom haderejével.
A kérdés persze ettől még adott, tekinthető-e sikeresnek Kossuth Lajos politikusként a végső kudarc tükrében?