Munk Veronika: Vacsoraasztalnál a halálról
Könnyen lehet, hogy Karsai Dániel már nem láthatja a változást, amit elindított, és úgy hal meg, hogy a repedés, amit a falon ütött, neki nem nyit utat. De ahogy őt elnémítja a betegség, úgy lesz hangosabb a beszéd a méltóságos halálról. Velünk marad.
Álságosnak tartom, amikor emberek a haldoklásról, az elmúlásról kenetteljesen, szimbólumokban rebegve, kicsit suttogva, az érintettől távol beszélnek. Miért kezelnénk tabuként a halált, azt a témát, amely tényleg mindenkit érint? Hálásak lehetünk Karsai Dánielnek, hogy az elhallgatás falát áttörte. Tavaly ősz óta mindannyiunk szeme előtt küzd az életvégi szabad döntésért, ezzel a halálközeli méltóság témája beszüremkedett a mainstream médiába, onnan pedig a Facebook-falainkra és társaságaink vacsoraasztalához.
Mai tudásunk szerint Karsai Dániel úgy fog meghalni, ahogy minden ALS-beteg: tiszta tudata mellett az izmokat mozgató idegsejtjei elsorvadnak, ami idővel teljes bénuláshoz vezet. Nem juthat el békében és fájdalommentesen egy külföldi, az aktív eutanáziát jogszerűen támogató intézménybe sem, hogy a szerettei körében haljon meg, ahogy szeretne. Mert nem kockáztatja, hogy a hozzá legközelebb állók ellen súlyos következményekkel járó eljárás induljon, a hatályos magyar jogszabályok szerint ugyanis ők gyilkosságban segédkeznének.
A gyógyíthatatlan ALS-szel küzdő Karsai a lehető legerősebb módját választotta, hogy felhívja figyelmünket egy mindenkit érintő témára: pőrén, nyersen, szenvedve haldoklik előttünk. Arcot ad az ügyének, hogy ne tudjuk kizárni a témát. Egészen közel engedi magához a külvilágot, a kamerák pelenkázástól fürdetésig pásztázzák, és ettől beindultak a társadalmi fogaskerekek.