A régi időkben élt egy mondás: egy napra egy dolog. Őseink törekedtek arra, hogy egy nap egyetlen dologra kelljen figyelni, egy feladatot megoldani. Ez természetesen nem azt jelentette, hogy egész nap csak egy dolgot tettek, hanem azt, hogy egy dolgot tettek feladattá, és arra összpontosítva meg is oldották.
Napjainkban a globalizáció megköveteli, hogy a „sokat és gyorsan” elve szerint működjünk. A technológiai fejlődés eredménye, hogy párhuzamosan rengeteg kapcsolódásunk van, számtalan interakcióban kell részt vennünk úgy, hogy nem oldjuk meg a felmerült problémákat, hanem csak tovább mozgatjuk, vagy továbbítjuk egy másik továbbítónak. A sok dologban el lehet veszni, egyre kaotikusabbá válik az élet, mára szinte mindenkit érint a túlpörgés, a kiégés veszélye. Az ember egyre szétszórtabbá válik, és ennek következtében idegrendszeri és figyelemzavarral kapcsolatos problémák léphetnek fel, amelyek alvászavarban, idegességben, szorongásban öltenek testet.
shutterstock
Az oktatásban is komoly probléma a figyelemzavar. A mai nézet szerint egy egyetemista négy percig tud egy dologra figyelni, utána elterelődik a tudata, máson kezd el gondolkodni, tehát az oktatónak vagy vissza kell hoznia a hallgató figyelmét, vagy témát kell váltania. Így nagyon nehéz valamit megtanulni, a figyelem hiányában emlékezni is egyre nehezebb a tanultakra.
A természeti népeknél a folytonos figyelem fenntartása nélkülözhetetlen volt a túléléshez. Egyrészt a rengeteg leselkedő veszély miatt állandóan tudatában kellett lenni annak, hogy mi zajlik a környezetben, figyelni a hangokat, illatokat, szagokat, másrészt a legtöbb tevékenység is megkívánta a figyelmet, hiszen a kézzel végzett munka szintén hosszan fenntartott figyelmet igényel.
A városi életmódot folytató ember számára a közlekedés a legnagyobb veszély. A telefon, a laptop használatán kívül nagyon kevés az olyan tevékenység, ahol a kéz pontos mozdulataira lenne szükség.
