Lehetett-e újabb pilóta-öngyilkosság az Air India júniusi tragédiája?
Nemcsak a gépeket kell karbantartani, hanem a pilóták lelkét is.
Az öreg, az élet sok-sok megpróbáltatásán átment karmester és komponista Otto Klemperer tudott a leginkább ellenállni a zene mélységeit elfedő pátosz, a zenei szerkezetet elhomályosító romantikus gesztusok kísértéseinek. Az 1885-ben, az akkor a Német Birodalomhoz tartozó sziléziai Breslauban (a mai lengyelországi Wroclawban) született Klemperer volt az utolsó képviselője annak a nagy karmester-generációnak, amely még a romantika végső hullámában kezdte a pályáját. Johannes Brahms volt a korszak meghatározó zeneszerzője, a zeneművészetnek komoly presztízse volt, és közérdeklődésre tartott számot, kiváltképp Németországban.
A zongoristának készülő Klemperer 12 éves volt Brahms halálakor, és már kiválóan zongorázott, köszönhetően anyjának, aki ötéves korától maga tanította. Karrierjét a Brahmsnál későbbi romantikus, Gustav Mahler indította el, Berlinben találkoztak 1905-ben, a komponista II. (Feltámadás) szimfóniájának próbáján, és hamarosan barátság szövődött közöttük. Klemperer karrierje szépen ívelt felfelé, az 1920-as évekre a német zenei élet fenegyereke lett, sorra mutatta be a nagy vitákat kiváltó modern műveket, forradalmi színházat vezetett, és zenei vezéralakja volt a Neue Sachlichkeit (Új tárgyilagosság) német művészeti mozgalomnak, amely radikálisan elvetette a romantikus idealizmust, és a zenében a klasszicizmushoz nyúlt vissza.
Rendezettség, egyensúly, világosság, ökonómia, az érzelmek fegyelmezettsége, a szerkezet, a művészi építmény elsődlegessége – ezek az értékek és hangsúlyok tértek vissza a neoklasszikus zenei interpretációban, és ebben a szellemben értelmezte újra a romantika nagy alkotásait Klemperer. Mindenekelőtt a vezérlő csillag, Brahms műveit. Nála kevésbé romantikusan, klasszikusabban senki sem vezényelt Brahmsot, és persze Mahlert vagy Brucknert.
