Kulja András, a Tisza EP-képviselője: Egy kommentelő elnézést kért, mondván, nem gondolta, hogy „ilyen normális” vagyok
8 perc
2024.11.18. 16:30
Lehetett volna sebész, akadémikus, sőt sikeres magánpraxist építő influenszer orvos, mégis a politikát választotta Kulja András, a Tisza Párt európai parlamenti képviselője. Mint mondja, pozíciókban egyelőre nem gondolkozik, és úgy érzi, hiába tagállami hatáskör az egészségügy, valamilyen szinten Brüsszelből is tud változást elérni. A gyógyítás és a betegekkel való kapcsolat azonban hiányzik neki. HVG-portré.
Hvg360: Pszichiáternek készült, a sebészképzés alatt kezdett videós tartalmakat gyártani, majd majdnem a műtőasztal mellől került be az Európai Parlamentbe. Az élet más területein is ilyen könnyen viseli a változást?
Kulja András: A szüleim soha nem próbáltak ebbe az irányba terelni, de nem is volt kérdés, hogy orvosira megyek. A terv tényleg a pszichiátria volt, már a zárt osztályos gyakorlaton hihetetlen volt látni, hogyan tud megfelelő terápiával, nagyon beszűkült pszichotikus állapotból kijönni egy beteg. Ez hatalmas sikerélmény, de sajnos gyakori a visszaesés is. A pszichiátriai betegségeknél eleve alacsonyabb a betegségtudat, a betegeket sokszor hátrányos megkülönböztetés éri, emiatt nehezebben találnak munkát, gyakran előfordul, hogy emiatt pénzük sincs, hogy kiváltsák a gyógyszereket, vagy idejük, hogy elmenjenek pszichés utánkövetésre, arról nem is beszélve, hogy a szociális védőháló is meglehetősen gyenge.
Hvg360: Ez hozzájárult ahhoz, hogy végül inkább mégis a sebészetet választotta?
K.A.: Ötödéves egyetemista koromban egy nyári gyakorlat során nagyon megtetszett a sebészet, de akkor még elhessegettem a gondolatot, pedig pszichiáter édesanyám már az elején mondogatta, hogy gyakorlatiasabbnak tart engem, és nekem is hiányzott néha a pörgés. Volt egy beteg, akivel nagyon sokat foglalkoztam, ő később visszakerült a kórházba, majd öngyilkos lett, ekkor már nem én voltam az orvosa, de rendkívüli módon megviselt, tehetetlennek éreztem magam. Ez is szerepet játszott a váltásban, illetve időközben volt alkalmam állatorvosi műtéteknél asszisztálni és akkor újra elkapott az az érzés, amit ötödéves koromban a műtőben éreztem és így jött az elhatározás, hogy sebészetre váltok.
Hvg360: Pszichiáterként a kommunikáció elengedhetetlen, sebészként viszont az ideje nagy részében altatásban vannak a betegei. Nem volt ez túl éles váltás?
K.A.: Épp ellenkezőleg, remekül tudtam hasznosítani a korábban tanult kommunikációs technikákat. Meghatározó élmény volt például, amikor bélelzáródással hozott be a mentő egy férfit. A kollégám csak annyit mondott neki, hogy okozhatja daganat, vagy gyulladás, még az is lehet, hogy sztómát kell kialakítanunk, majd vitték is operálni. Nem volt benne rossz szándék, csak nem érezte a súlyát, milyen lehet ezt a másik oldalról megélni. Akkor megfogadtam, hogy én majd máshogy csinálom. Aztán persze elkezdtem ügyelni, és rájöttem, hogy a sebészetben erre se idő, se lehetőség.
Hvg360: A videós tartalmait azért kezdte gyártani, mert hiányzott a betegekkel való kommunikáció?
K.A.: Pontosan. Kifejezetten készültem rá. Vettem kamerát, fényeket, softboxot, állványt, előfizettem videóvágó programra.
Hvg360: Emlékszik még, mi volt az első videó?