A nyugatos magyar politika kudarcai és esélyei

A magyar politika négy kihívásának újraértelmezése. Nyugat versus nyugattalanság. A magyar politikában rengeteg olyan kérdés tornyosul, amelyet nem tudunk – és nem is lenne szerencsés – a napi aktualitások szintjén elemezni. Olyan témák ezek, amelyekbe összesűrűsödik az 1990 utáni politikai fejlődés. A Méltányosság Politikaelemző Központ kutatói sorozatukban négy olyan kihívásról szeretnének beszélni, amelyekről bár külön-külön és alkalomszerűen esett szó az elmúlt évtizedekben, de messze nem kielégítő módon. Arra vállalkozunk, hogy ezeket a kihívásokat új megközelítésben és összekapcsolódóan járjuk körül. 1. Mit jelent a Nyugat fogalma, és miért nem sikerül Magyarországnak nyugatosodnia? 2. Mit jelent a liberális demokrácia, és miért következett be visszacsúszás az 1990-ben remélt demokratikus konszolidációhoz képest? 3. Mit jelent az 1990 utáni pártfejlődés, miért nem sikerült fenntartani a váltógazdálkodást, és miért kötöttünk ki a domináns-párti kormányzásnál? 4. Mit jelent, hogy a rendszerváltás után nem érvényesült tartósan a “történelem vége” elv, mint a demokratikus fejlődés egyik fő ideológiája, és helyette ”visszatért a történelem”?

A rendszerváltás és a Nyugat

Sorozatunk első részében a nyugathoz fűződő viszony kerül terítékre, egy olyan tényező, mely az államalapítás óta alapjaiban határozza meg az ország történelmének formaadó mintázatait. Ez az orientáció korszakról korszakra meghatározó szerepet játszott belső kulturális törésvonalak alakításában, ezáltal nem csak a külső szövetségi politika irányát szabta meg, de jelentősen befolyásolta a belső küzdelmek formátumát/logikáját is.

Nem volt ez másként a rendszerváltást követő időszakban sem, de az első (1990-2004) szakaszban – történeti távlatban szemlélve is – szokatlan egység mutatkozott a nyugati elkötelezettség tekintetében. Miközben a belpolitikai kérdésekben viszonylag gyorsan kialakultak a szekértáborok, és beindultak barikádharcok, a nyugati integrációt, és az azt intézményesítő szupranacionális szervezetekhez való csatlakozási szándék létjogosultságát – egy-két diverzáns politikai szereplőtől eltekintve – nem vonta kétségbe senki. A NATO-hoz és az Európai Unióhoz való csatlakozás kormányokon átívelő össznemzeti céllá vált, mely kellő belső kohéziós erőt teremtett a polarizáció mederben tartásához, és a külpolitika évtizedes irányban-tartásához. Persze ez nem jelentette azt, hogy a politikai pólusok teljesen azonos Nyugat-képpel rendelkeztek volna, de még azt sem lehet állítani, hogy akár az első szakaszban ez a kép mindkét oldalon konstans lett volna.

De mielőtt rátérnénk a differenciák időbeli és tartalmi dinamikájára, vessünk egy pillantást azokra a világpolitikai folyamatokra, amelyek előidézték azt a geopolitikai klímát, amely lehetővé tette a nyugat-képek viszonylagos konvergenciáját, nemcsak a hazai belpolitikában hanem a térség országainak túlnyomó részében. Ezután térünk rá arra, hogy e konvergencia mellet/ellenére milyen szemléleti csirái mutatkoztak meg már első szakaszban a Nyugat-képek későbbi szétválásának. Majd röviden feltárjuk azt az egyirányú de aszimmetrikus folyamatot, mely során eljutunk odáig, hogy a nyugati orientáció kérdése valódi kulturális törésvonallá válik, és az identitáspolitika pregnáns alappilléreként kezd funkcionálni. Végül megvizsgáljuk azt, hogy hogyan fest a jelenlegi helyzet, milyen irányba mutatnak a pillanatnyi folyamatok, és mutatkoznak-e kitörési pontok.

Verseny a népért

A második világháborút követően – miután a nemzetiszocializmussal leszámolt – a Nyugat egy nem kevésbé veszélyes ellenféllel nézett szembe: a Szovjetunióval. De kezdetben nem is annak katonai ereje okozott fejtörést, hanem inkább legfőbb exportcikke: a kommunizmus. A nyugati elitek valóban rettegtek attól, hogy országukban kommunista hatalomátvétel történhet. Még élénken emlékeztek arra, hogy ez az eszmerendszer hogyan volt képes a két világháború között egyik pillanatról a másikra a tömegeket állítani maga mögé.

Az egyes országok belpolitikájában eltérő intenzitással jelentkezett ez a kihívás, és ennek megfelelően az ellenreakció is különbözött. Volt, ahol a jogállamiságot gyengítő boszorkányüldözésbe (mccarthyzmus), de volt, ahol polgárháborúba torkollt (Görögország), és csak külső beavatkozással sikerült visszaszorítani a kommunista erőket. A Nyugat idejekorán rájött, hogy ezt a küzdelmet a hazai színtéren nem üldözéssel vagy fegyverekkel kell megvívni, hanem egyfajta modell-versenyként kell felfogni. Vonzóvá kellett tenni a nyugati polgári társadalom modelljét, azon néprétegeknek, akik számára a kommunizmus nagy ígéretei továbbra is vonzóak voltak.