Harry Harlow amerikai pszichológus az 1950-es években elvégzett híres majomkísérletében a Rhesusmajmokat három csoportra osztotta: az elsőben a majmocskák az édesanyjukkal maradtak, a másodikban egy szőranya, míg a harmadikban egy drótanya helyettesítette a valódi anyát.
A saját anyjuk mellett felnövő majmocskák hamarabb lettek önállóak, kíváncsian és bátran fedezték fel a környezetüket, de ha valamitől megijedtek, akkor visszarohantak a biztonságot nyújtó anyához. A szőranyán nevelkedők görcsösen kapaszkodtak a műanyába, amikor mégis lemerészkedtek róla, nem mentek túl messzire, és ha veszélyt észleltek, bármelyik majomba belecsimpaszkodtak. A drótanyán nevelkedő majmocskák nem mertek túl messzire eltávolodni, és veszély észlelése esetén megdermedve figyelték a történéseket.

A konklúziók evidensek: a saját anyjukhoz odabújni tudó és érintés-ben, kurkászásban gazdag közegben biztonságosan kötődő, a világot bátran felfedező kisállat veszély esetén tudja, hová fordulhat ölelésért, védelemért. A szőr-anyán nevelkedő kismajom ijedten kapaszkodik az érintést adni nem tudó anyahelyettesítőbe. A drót-anyán felnövő majmocskának nincsenek érintéses tapasztalatai, még annyi sem, mint a szőranyába kapaszkodó társának, így nincsenek eszközei szorongása és félelme csillapítására.
Ami pedig felnőtt szociális kapcsolataikat illeti: a szőranyások nehezen kapcsolódtak a társaikhoz, gyakran a közösség perifériájára szorultak. A drótanyán nevelkedettek még ennél is jobban társaságkerülők voltak, gyakran egyáltalán nem éltek szexuális életet.
Ezek a majomkísérletek a kötődés biztonsága – illetve bizonytalansága – és a testi érintés, ölelés közötti összefüggést tárták fel, ami teljes mértékben igaz lehet az emberi gyerekek fejlődése és az érintések, testi közelség kapcsolatára is.