Rendszerváltás 35 – Belarusz, az ország, amely alól kidőlt a Szovjetunió
15 perc
2024.12.16. 18:30
A totális szovjetorosz elnyomás sikerrel járt a nemzeti kultúra felszámolására indított hadjáratával, a gazdasági mutatók jók voltak, így az általános életszínvonal is szovjet viszonylatban magasnak volt tekinthető és ebből kifolyólag egészen a ’80-as évek második feléig Belarusz lakosságának nagy része semmiféle komoly változásra nem vágyott. Aztán jött Csernobil és utána egymást követően potyogtak ki a szó szoros értelmében vett csontvázak a szovjet múlt rég eltemetett szekrényéből. Ám még ezek sem ingatták meg a tagköztársaság népének bizalmát a szovjet keretrendszerben, és ha nem omlik össze a Szovjetunió, Belarusz talán még ma is önként és dalolva lenne a része. Bendarzsevszkij Anton külpolitikai elemzővel, a posztszovjet térség szakértőjével beszélgettünk.
A nagy minszki körgyűrű mentén, a belarusz fővárostól északra van egy erdő, amit Kuropatinak hívnak. Az 1930-as évek második felében, amikor még nem volt körgyűrű és Minszk sem az a nagy iparváros volt, mint ma, az erdő mellett kis falvak voltak, amelyeket mostanra eltörölt a modernizáció. A helyiek még egy fél évszázaddal később is jól emlékeztek rá, hogy 1937-ben az akkori szovjet állambiztonság, az NKVD emberei szögesdrótos kerítésekkel vették körbe az erdőt és onnantól kezdve napjában háromszor lehetett hallani fegyverropogást az elkerített terület felől.
Ez a rendszeresség gyakorlatilag 1941 nyaráig töretlen volt, egészen addig, amíg a Wehrmacht csapatai meg nem szállták a vidéket. A Kuropati erdő történetét aztán elmosták a második világháború még nagyobb szörnyűségei, a belarusz köztudatba csak 1988-ban robban bele, amikor egy Zjenon Paznyak nevű régész, kollégájával, Jaugen Smigaljovval írt cikkében beszámolt az erdőben az elmúlt évtizedek folyamán talált tömegsírokról. Ugyan az írást a hatalom erősen cenzúrázta, ám így is kiderült belőle, hogy az erdőben elhantolt áldozatokat a terület német megszállása előtti években végezték ki. A halottak tényleges számáról a mai napig csak becslések léteznek, a legvisszafogottabb ezek közül a 30 ezres szám, de létezik olyan történeti munka is, amely szerint 250 ezer emberrel végeztek 1937 és 1941 között az NKVD hóhérai.
A módszer ugyanaz volt, mint a szovjet terror szimbólumává vált katyni kivégzéseknél, az áldozatokat közvetlen közelről fejbe lőtték. A sírokból előkerült tárgyak is egyértelműen bizonyították, hogy az erdő a sztálini tisztogatások áldozatait rejtette, ilyenek voltak például a halottak zsebeiben talált szovjet kopejkák. Ezeknek nemhogy értékük nem volt a német megszállás idején, de akkoriban magánál is csak abban az esetben tartott ilyesmit az ember, ha szuicid gondolatok nyomasztották.
A kivégzettek nagyrészt belaruszok, kisebb részt lengyelek lehettek, ugyanis a lengyel állam 1939-es megszűnését követően Nyugat-Belaruszra a szovjetek tették rá a kezüket és az ott letartóztatott osztályellenségek csak úgy a Kuropatinál található erdőben végezték, mint korábban a belarusz értelmiségnek a Szovjetunióban maradt része. Ez a mészárlás nem csak a potenciális politikai ellenfelek likvidálásáról szólt, hanem a belarusz nyelv és a nemzeti kultúra megsemmisítésére tett kísérlet is volt egyben.
De miért kaphatott nyilvánosságot egy ilyen, kétségtelenül a szovjetorosz hatóságok által végrehajtott tömeggyilkosság 1988-ban, amikor Belarusz még Belorusz Szovjet Szocialista Köztársaság (a Belarusz és a Belorusz közötti különbségről még lesz szó a későbbiekben – a szerk.) néven a Szovjetunió része volt? Hogy nézett ki ekkoriban az élet ebben az országban, amiről Magyarországon alig tudni valamit?
A legvidámabb szovjet barakk
Bár szeretjük azt mondani, hogy a Keleti Blokk legvidámabb barakkja Magyarország volt, ám ugyanez, legalábbis a szovjet viszonyok közepette, igaz volt Belaruszra is – mondja Bendarzsevszkij Anton külpolitikai elemző, a posztszovjet térség szakértője és az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány igazgatója. Belarusz volt Kelet-Ukrajna mellett a szovjet iparosítási törekvések másik nagy központja az országban, csak 1970 és 1985 között vagy 200 gyár épült fel itt, ezek a már meglévő nagy, leginkább munkagépeket gyártó üzemek mellett (BelAZ, MAZ, MaAZ), jellemzően könnyűipari, háztartási cikkeket állítottak elő. Ez azt is jelentette, hogy Belaruszban a teljeskörű foglalkoztatottság jóval hitelesebben tükrözte a valóságos munkaerőpiaci viszonyokat, mint a legtöbb szovjet tagköztársaságban, vagy keleti blokkos államban, ahol a munkaerőfelesleg elrejtésére használták.
Tehát, ami 1985-öt illeti, a leginkább a munkásságra és az éppen kialakulófélben lévő középosztályra támaszkodó belarusz társadalomról általánosságban elmondható, hogy elégedett volt a helyzetével, ráadásul a jelentős ipari termelés azt is jelentette, hogy az országban könnyebben lehetett hozzáférni azokhoz a könnyűipari termékekhez, amelyek a Szovjetunió nagy részében hiánycikknek minősültek.