Maga a társadalom beszél sok hangon át: Csalog Zsolt dokuportréi máig hatnak

Csalog Zsolt élete és munkássága a néprajztól a dokuportrékon át az emberjogi szervezetek alapításáig ível. Dokuportréi mikrotörténeti kincsesbányák a 20. századi Magyarország történetének megismeréséhez. Közvetlen bepillantást kapunk az életmondók, a személyes sztorikat és családi cselekményeket összefoglaló beszélők intim igazságbeszédébe, valóságfolyamába – néha már a század elejétől az 1980-as, 90-es évekig. Csalog elfeledett emberi történeteket örökít meg, hatalom nélküli, a társadalom szélére szorult embereknek ad hangot.

Cikkünk első részében ezeket a műveit mutattuk be.

Fikció: a novelláktól a szado-mazo pornóregényig

Csalog Zsolt írói életműve műfajilag keretes szerkezetű. Pályáját (a szakcikkek mellett) 1966-ban novellákkal kezdte, majd a munkásságának gerincét jelentő non-fiction dokuportrék évtizedei után, élete végén ismét a fikcióhoz tért vissza. A Krisztina című szado-mazochista pornográf regényében dúló fiktív kegyetlenség de Sade prózáján is túltesz. Az 1990-es évek közepén írt Csalog-regényt (ez volt utolsó jelentős műve) 2008-ban jelentette meg jogsértő módon, saját magánkiadásában az író özvegye, Csalog Zsolt jogtulajdonos gyermekeinek tiltakozása ellenére.

Csalog valószínűleg maga sem értett volna egyet a Krisztina publikálásával, főleg a saját szerzői nevén. Özvegye állítása szerint Csalog eredetileg – a műfaj francia klasszikusaihoz hasonlóan – álnéven akarta kiadni a szöveget, de 1997-es halála megakadályozta ebben. Tény azonban, hogy (az akkor már beteg) Csalog Zsolt semmilyen módon sem jelentette meg a kéziratot, álnéven sem. (Az író döntésképes maradt a betegsége alatt, az utolsó 10 nap kivételével. Végrendeletét is néhány héttel halála előtt írta, tehát, ha szándékában állt volna a regény kiadása, arról tudtak volna örökösei.)

A fő kérdés: vajon mi vezethette az írót az éles szado-mazo fordulatra a szuper-empatikus dokuportrék hosszú, több mint tízkötetes sorozata után?

Talán azt feltételezhetjük: Csalog az interjúkészítő és szövegszerkesztő évtizedeken át, a más, valós életelbeszélőknek szinte szolgaian alávetett, az őket minden tehetségével kiszolgáló, a szövegüket a lehető legjobb módszerekkel, tökéletesen megcsináló, az életszövegeknek a legjobbat megadni akaró, tulajdonképpen mazochista szerepben lévő szerzői helyzetét fordította aktívan, úrian uralkodóvá a fiktív, szadista (a kínzást kívánó Krisztina kalandjait részletező), férfitekintetű szöveg létrehozójaként, egyfajta textuális fantázia-revansként. Tantrikus, magasabb szinten e reciprok aktussal kívánta létrehozni életműve szexuális-textuális kiegyenlítését, egyensúlyát.

Vagy éppen a korábbi esendő interjúalanyok szövegek voltak teljesen kiszolgáltatva a hatalmi szerepben lévő értelmiségi szerkesztő akaratának, és ezt az egyenlőtlen pozíciót folytatja, teljesíti ki a Krisztina furcsa fikciója? Ezt pedzegeti Ungváry Rudolf a regény kritikájában: „Lehet, hogy ezzel a könyvével a szerző ellentmondott mindannak, ami eddigi műveiből következik? Annak az odafordulásnak, mely az esendő ember felé irányult a maga valóságában? Vagy egy ilyen odafordulásban benne lehet az is, ami ennek a könyvnek szado-mazochista tartalmát inspirálta? Félelmetes kérdés.” Valóban az. A hatalomnélkülieket, megalázottakat segítő, ám tudásával akarva-akaratlanul hatalmi pozícióban lévő értelmiségi szerepének alapkérdése. A kérdést Csalog egész életműve egyértelműen, becsületesen és tisztán válaszolja meg.

Egy harmadik értelmezés szerint a mazochista Krisztina szexuális fájdalomesztétikája a szerzői alapállás kivetülése. Talán a Csalog kamaszkori katolikus iskoláztatásában gyökerező elfojtásoknak is szerepe lehet. Ugyanakkor érdemes megjegyezni: Csalognak a dokuportékat alávetett pozícióból a lehető legjobban megcsinálni akaró, az interjúalanyok személyiségét mélyen, maximálisan megnyitó (átvitt értelemben textuális mazochista) szöveggondozó szerepe és Krisztina mazochista alapállása egyaránt szabad, kényszermentes választás eredménye.

Csalog, a grafikus

Nem közismert, hogy Csalog Zsolt kreatív tehetsége egy más művészeti ágban is megnyilatkozott. Fekete tussal, ponttechnikával egyéni stílusú grafikai műveket, rajzokat készített. Hosszú időn át könyvillusztrátorként dolgozott, s ezzel szerény írói jövedelmét is kiegészítette. Ő késztette a Corvina Kiadó gondozásában megjelent több reprezentatív, képes kiadvány, a Magyar népviseletek (1969), az Indonézia művészete (1971), a Magyar pásztorfaragások (1976) – és a magyar néprajzi kötetek idegen nyelvű kiadásainak – rajzait. A könyvek vizuális megjelenésének egyik felelőseként magas színvonalú grafikai munkát végzett, ezért rendszeresen szerződtek vele. Az 1981-ben megjelent, kétkötetes Törzsi művészet rajzainak a honoráriumból vásárolta Vértesacsán a telket, amelynek otthonos faháza későbbi éveiben kedves tartózkodási helyévé vált.

Csalog Zsolt

Wikipedia

Csalog nem tanult rajzolni – csak tudott. Kiállítása, saját albuma nem volt. Grafikusi munkásságának csúcspontja alighanem ragyogó önarcképe. A végletekig pontos, pontokból összeálló tusrajzon Csalog markáns, komoly arccal, mély figyelemmel, vesébe látó tekintettel néz a szemünkbe (Soltész Márton: Csalog Zsolt című monográfiájának 320. oldalán). Egy képességes képzőművész kiérlelt, különleges, karizmatikus képe.

A intézményalapító polgárjogi aktivista

Csalog rendszerváltás utáni civil aktivista tevékenysége logikus folytatása korábbi, Kádár-kori szociográfiai munkájának. Dokuportréit az emberi méltóság szociográfusaként, humanista, polgárjogi szemlélettel írta már akkor, amikor független, szervezett jogvédelemre még csak kivételesen, a demokratikus ellenzék köreiben vállalkoztak néhányan.

„Csalog Zsolt Kilenc cigány és Cigányon nem fog az átok című könyveit évtizedek óta tanítjuk iskolában, és a diákok imádják. Mi a két könyv titka? Az, hogy Csalog igazi valója szerint nem tudósként és nem szépíróként, hanem már akkor emberi jogi aktivistaként járt-kelt a cigány közösségekben. Az az álruhás aktivista írta ezeket a könyveket, aki később a Wallenberg Egyesület elnökeként hivatalosan is aktivista lett a rendszerváltás utáni közéletben” – mondta kérdésemre Derdák Tibor (Csalog volt munkatársa, 1988-90 között a Wallenberg Egyesület ügyvivője, ma a miskolci Dr. Ámbédkar Iskola igazgatója), amikor az életmű egységéről kérdeztem.

Csalog 1992-ben a kisebbségvédelemmel foglalkozó, antirasszista Wallenberg Egyesület ügyvivője, majd 1993–94-ben az elnöke lett. Ezzel egyidőben dolgozta ki Horváth Aladárral a Roma Polgárjogi Alapítvány tervét 1993-ban. Az alapítvány hamarosan megvalósult, az író az egyik kurátorként aktívan segítette a működését. Előtte 1993-94-ben az Amaro drom roma lapnak írt cikkeket es interjúkat.

Csalog Bernáth Gábor, Dési János, Hell István és Surányi András mellett előkészítette az 1995-ben induló Roma Sajtóközpont (RSK) koncepcióját is. Az RSK egyrészt hírügynökségként működött, a romákról szóló cikkeket küldött a média számára, másrészt roma újságírók kinevelését célozta. Jellemző az akkori állapotokra, hogy egyedül Daróczi Dávid dolgozott roma újságíróként a magyar médiában. „Csalog felvételiztette az érettségivel jelentkező gyakornokokat, részt vett az oktatásban, újságíróképzésben és cikkeket is írt az RSK számára” – emlékezik Bernáth (az RSK koncepciójának egyik kidolgozója majd az indító csapat egyik szerkesztője) Csalog szerepére.

Az RSK RomaPlay közösségi médiafelületete máig működik a romák önazonosságának formálójaként, korábbi hatásához képest azonban marginálisan. Részben Csalog és az RSK volt diákjai működtették a 2001-ben indult Rádió C-t is, amelynek előkészítésében Csalog is részt vett, és amely cigány közösségi rádióként napi 24 órában sugárzott műsorokat. A Rádió C 2011-ben támogatás híján megszűnt, mivel az Orbán-rendszer nemhogy nem kedvez, de kifejezetten ellenséges az emberi méltóságot hangsúlyozó, polgárjogi szemléletet képviselő, állampolgári aktivizmust serkentő civil kezdeményezésekkel szemben. Csalog a rendszerváltás után történelmi szerepet játszott a roma jogvédő szervezetek létrehozásában, ám ezeket a rezsim mára a perifériára szorította.

Szövegminták a társadalom mélyéből

Életszövegeik rögzítésével Csalog örök szövegéletet adott a dokuportrék alanyainak. Egyszemélyes szociológiai kutatóintézetként tágas, terjedelmes történeti tablót állított össze. A hatalom nélküliek sorstárához a kirekesztettek, kisemmizettek csoportjaiból, a megalázottak és megszomorítottak társadalmi rétegéből vett soktucatnyi mintát. A magyar tényirodalmi hagyományban mindez a szociográfia klasszikus örökségéhez köti, amelyet például Illyés Gyula (Puszták népe, 1936) és Szabó Zoltán (A tardi helyzet,1936; Cifra nyomorúság, 1938) képvisel.

Csalog azonban a szociográfusok többségétől eltérően nem saját szöveget gépel, nem elsődleges irodalmi szerzőként ír társadalomrajzot. Ellenkezőleg: a dokuportréiban maguk az érintettek beszélik el társadalmi tapasztalataikat. Úgy is mondhatjuk: itt maga a társadalom beszél sok szájon át. Csalog szerepe a médiumé. Kiválasztja és megszólaltatja a csoportok legjobb, legjellemzőbb alanyait, rögzíti és írásba fordítja a szavaikat, majd az egyéni interjúszöveget lényeglátóan sűríti, művészi intenzitásúvá szerkeszti. A szóban közlékeny társadalom mintájából felvett beszédet stukturált írásba teszi és tömegesen kinyomatja.

Ez Csalog szerzőségének politikai poétikája:

a hang hatalmát adja a néma hatalomnélkülieknek.

Szövegmintát vesz a társadalom magát csendben újratermelő mélyéből. Hallhatóvá teszi a hangjukat hallatni képtelen társadalmi csoportok diskurzusait az olvasó értelmiség és a középosztály számára (és lehetségesen persze a döntéshozó politikusoknak is). Írásaival olyan nyilvános társadalmi teret akar létrehozni, ahol az elnyomott csoportok történeteit lehet megvitatni, és a társadalmi igazságtalanságok leküzdésének módjait lehet lehet megtárgyalni. Ez más, több mint a jogi emancipáció: társadalmi megerősítés, felhatalmazás, meghatalmazás, pozitív hatalommal felruházás (empowerment).

Szociográfia és szociofilm

Csalog Zsolt életműve a dokumentumfilmek, ezen belül a szociofilmek nagyszerű magyar hagyományának rokona. Dokuportréi Schiffer Pál, Almási Tamás, a Gulyás testvérek, Ember Judit és a többi magyar szociofilmes remekműveivel, és Sára Sándor második világháborús katona-portréfilmjeivel állnak műfaji és tartalmi párbeszédben. Együtt mutatják meg az arctalanok arcát és adnak hangot a némáknak.

A szociográfia és a szociofilm együttes hazai felfutása nem véletlen. A szocio-műfajoknak a hatvanas évektől a Balázs Béla filmstúdió, majd 1970-től a Magyarország felfedezése szociográfiai könyvsorozat adott párhuzamos teret és támogatást. (Persze a cenzúra keretei között.) Sőt, a társadalomkutatók és dokumentumfilmesek konkrét kreatív együttműködésére is látunk példákat. Schiffer a hetvenes években hosszan dolgozott szociológusokkal. A Mit csinálnak a cigánygyerekek? (1971-73) és Faluszéli házak (1973) című dokumentumfilmjeinek alkotóközösségében Kemény István és Solt Ottília is szerepel. A Cséplő Gyuri (1978) dokumentum-játékfilm (amelynek hőse ki akar törni a törni a szegénységből, a zalai falusi cigánysorról Pestre indul munkát keresni) forgatókönyvíró-társszerője is Kemény István szociológus.

A dokuportrék távolabbi műfaji rokona Forgács Péter Privát Magyarország című díjnyertes filmsorozata. Ez az 1930-as, 40-es és 50-es években amatőrfilmesek által készített családi filmeken, privát dokumentáción alapul. Öndokumentáción tehát, bár annak módja különbözik az interjúszövegek öntálalásától.

Csalog munkái szociográfus kortársai közül szellemi rokonságot mutatnak Berkovits György, Kőbányai János (különösen A margón című 1986-os kötete), Csörsz István (a Sírig tartsd a pofád galeri-dokumentumregény, 1971, 1983) műveivel. Az időben közelebbi tényirodalomből a 2008-09-es romagyilkosságok történetét feldolgozó Tábori Zoltán (Cigány rulett, 2014) és Vágvölgyi B. András (Arcvonal ​keleten, 2016) munkái állnak közel Csalog ihletettségéhez.

(Szociográfia és filmművészet egymásra hatását jelzi, hogy Tábori folyóiratban korábban megjelent szociográfiái erősen hatottak Fliegauf Bencére. Ezután az író konzulensként dolgozott Fliegauf Csak a szél című, a romagyilkosságokról szóló, számos díjat nyert 2012-es filmdrámájának készítésekor.)

Csalog maximális hosszúságú, minden fontos témát kimerítő életútinterjú-módszere a Partizán többórás óriásinterjúiban is visszaköszön. Ezek készítője, Gulyás Márton családilag is kötődik a magyar szociofilmes hagyományhoz, édesapja Gulyás Gyula révén.

A kötethosszúságú dokuportré technikája a minőségi újságírók életút-interjún alapuló portrékönyveire is hathatott, például Péterfy Bori „kíméletlenül őszinte interjúkötetére”, amelyet Tóth Júlia Éva készített.

Hogyan született a dokuportré műfaja?

Csalognak a Kemény Istvánnal való 1970-es találkozása nemcsak a cigányság ügye iránti elkötelezettség vonatkozásában volt sorsfordító. Hanem a dokuportré műfajának kialakulásában is. „Kemény a magyar szociológiában meglehetősen egyedi szemléletet képviselt” – mondja erről Havas Gábor szociológus, Csalog és Kemény akkori munkatársa. „Ennek szerves része az interjúalany világába, életformájába belehelyezkedő szociológiai mélyinterjúk, életútinterjúk készítése és feldolgozása. Ezt a műfajt Kemény honosította meg az 1960-as évek magyar szociológiájában (Losonczi Ágnes mellett). Ő használta kutatási eszközként a lehető legelmélyültebb formában, beépítve az életformacsoportok általa kidolgozott módszertani megközelítésébe. A cigányvizsgálat előkészítésének hónapjaiban Kemény és Csalog nagyon szoros munkakapcsolatban álltak, hiszen akkor Zsolt volt az egyetlen főállású munkatársa. Zsolt meghatározó szerepet játszott a kutatás módszereinek kidolgozásában, számos próbefelvételt készített az ország különböző pontjain (például Somogyban, Szolnok és Békés megyében). Ezek tapasztalatait, tanulságait alaposan megbeszélték, ami jelentős szerepet játszhatott a dokuportré műfaj kidolgozásában. Kemény házi szemináriumain is sok szó esett a műfajról. 1968-ban jelent meg magyarul Oscar Lewis amerikai antropológus Sanchez gyermekei című műve. Ez Csalogéhoz kísértetiesen hasonlító eszközökkel, éveken át rögzített interjúk összeszerkesztésével mutatja be egy szegény mexikói család életét. Erről a könyvről sokat beszéltünk. Érdemes megemlíteni Solt Ottilia Interjúzni muszáj című írását, amely szintén ebből a háttérből sarjadt. És Keménynek Az életforma fogalmához című írását is. Kemény nagyon sokra tartotta Zsoltot, nem véletlenül ajánlotta föl neki a munkatársi állást a cigányvizsgálatban. Emlékszem, egyszer a kutatás keretében autóval vidékre indultunk többen (Csalog nem volt közöttünk), amikor Pista átadta nekem a Parasztregény akkori, általa már elolvasott, de nem végleges kéziratát, azzal a kísérőszöveggel: »azt hiszem, Zsolt mindannyiunk közül a legtehetségesebb«.”

Csalog munkássága a magyar irodalom tényirodalmi hagyománya mellett része a magyar szociológia történetének is. Minőségi, „lágy” interjútechnikája ma is érvényes és hasznos szociológiai kutatási módszertani mintát mutat. Az alul lévők dokuportré-sorozatai történetszociológiai és társadalomtörténeti interjú-adatbázisként is értelmezhetőek. A felvilágosodás örököseként Csalog utálja, leleplezi és kritizálja a társadalmi igazságtalanságot, az esélyegyenlőtlenségeket, és az emberi méltóság egyenlőségét hirdeti.

Szemlélete megegyezik a plebejus demokrata ős Táncsics Mihály, és Csalog kortársai, a magyar szociológia klasszikusai, Kemény István, Losonczi Ágnes, Ferge Zsuzsa, Szelényi Iván baloldali szemléletével. (Bár Ferge az 1970-as években kritikus volt Kemény mélyinterjú-technikájával kapcsolatban.) Ugyanakkor Csalog Zsolt a klasszikusok fiatalabb tanítványi hálózatába tartozott. Szociológus munkatársai, barátai, kutató és aktivista társai, Havas Gábor, Ladányi János, Solt Ottilia, Lengyel Gabriella, Lázár Guy, Vági Gábor, Szalai Júlia, Neményi Mária folyamatosan hatottak egymásra, inspirálták egymást kutatásaikkal, közéleti-civil mozgalmaikkal és értelmiségi vitáikkal.

Az interjúzás alkimistája

Műfaji szempontból ma Csaloghoz legközelebb Szvetlana Alekszijevics, a 2015-ben Nobel-díjjal kitüntetett belorusz írónő áll. Alekszijevics „dokumentumirodalomnak”, „dokumentumregénynek” nevezett munkamódszerével az oral history (szóbeli történelem) interjúit ötvözi irodalmi szövegekké. Szándéka szerint ez az irodalom áll a lehető legközelebb a valós élethez. Saját szöveget Alekszijevics is keveset ír. Nála is elsősorban az interjúalanyok beszélnek, mint Csalog dokumentumportréiban. Interjúalanyai anyák, özvegyek, katonák, munkások, gyerekek, tudósok – az ő a személyes történeteiket rögzíti.

Alekszijevics fő témái a hétköznapi emberek konkrét történelmi események során átélt tapasztalatai, például a csernobili nukleáris katasztrófa (Csernobili ima), a szovjet-afgán háború (Fiúk cinkkoporsóban), a Szovjetunió összeomlása (Elhordott múltjaink) és a második világháború (Utolsó tanúk: gyermekként a második világháborúban; Nők a tűzvonalban). https://moly.hu/alkotok/szvetlana-alekszijevics Az írónő tudatos célja a hivatalos szovjet és orosz történelmi narratívákban láthatatlanul hagyott emberek, csoportok, események láthatóvá tétele. Az egyéni tanúvallomásokból, emlékképekből új, igazabb és teljesebb kollektív emlékezetet akar formálni. Munkája során természetesen ő is elkerülhetetlenül eltolódott a társadalomkritika, és a diktatorikus Lukasenka-rendszerrel szembeni aktív politikai szerepvállalás felé.

Alekszijevics is évekig kutatja témáit, építi kapcsolatait. A Csernobili ima című könyvéhez többszáz túlélővel készített interjút, köztük az elsőként a katasztrófa helyszínére érkező mentősökkel, a kitelepítettekkel és az áldozatok családtagjaival. Az ő írásai is a beszélt nyelv ritmusát és közvetlenségét tükrözik – csakúgy mint Csalognál. Az interjúk nyersanyagát ő is irodalmi elemekként kezeli, narratív mozaikká rakja össze. Így az egymásnak ellentmondó nézőpontok is a nagykép részeivé válnak. Zenei metaforával szólva az egyedi hangok megőrzésével, ritmusuk, hangulatuk, sorrendjük művészi, szinte zenei összekomponálásával Alekszijevics költői regiszterekben is szóló dokumentumprózát hoz létre, mélyen megérinti az olvasót.

Alekszijevics oknyomozó újságírói háttérrel és szerkesztői készségekkel érkezett a dokumentarista irodalomhoz. (Ez eltér Csalog társadalomtudós-bölcsész hátterétől, kulturális antropológus látásmódjától.) Alekszijevics könyvei mindig csak egy történelmi eseményre koncentrálnak, több embert szólaltatnak meg, olvasmányosabbak és érzelmesebbek mint Csalog kötetei. És persze a nagy Szovjetunióról és Oroszországról szólnak, ami nemzetközileg sokkal fontosabb és érdekesebb, mint a kis Magyarország.

Interjúszövegeiből Alekszijevics irodalmi nagymontázsokat vág össze. Sok alany rövidebb interjúrészleteiből, monológjaiból alkot kollektív narratívát a kötet középpontjában álló eseményről. A Csernobili imában túlélők, tudósok és hivatalnokok beszámolóit egybeszőve mutatja be a nukleáris katasztrófa személyes és társadalmi hatásait. Montázsaiban a szövegtöredékek új, jelentésteli művé állnak össze. Alekszijevics extenzív, Csalog intenzív dokumentumirodalmat művel.

Alekszijevics a társadalmi emlékezet narratív szövegszőnyegét szövi az interjúk részleteiből. Csalog a szöveg alkimistája: a nagyinterjú ércét a dokuportré aranyává transzmutálja.

A szerző szociológus, a Koppenhágai Egyetem Kommunikáció Tanszékének docense

–

Nyitóképünkön az asztal túloldalán balról Csalog Zsolt író, szociológus, dr. Danis György orvos, politikus, mellettük áll Kenedi János író. Forrás: Fortepan / Philipp Tibor

A hvg360 tartalma, így a fenti cikk is, olyan érték, ami nem jöhetett volna létre a te előfizetésed nélkül. Ha tetszett az írásunk, akkor oszd meg a minőségi újságírás élményét szeretteiddel is, és ajándékozz hvg360 előfizetést!