Hangot ad a néma tömegeknek: Csalog Zsolt dokuportréi hajléktalanokat, gulág-túlélőket, csalódott munkásokat mutattak be a Kádár-korban

Mély, szinte vallásos embertársi empátia és izzó emberjogi elköteleződés fűti Csalog Zsolt dokuportréit. Ezért bújnak elő drámai, különleges minőségű szövegek az írógépéből. A társadalmi igazságtalanságokkal küzdő, fejüket nagy nehezen a víz felett tartó figurák izgatják. Könyveiben valódi, hús-vér emberek számolnak be saját sorsukról. Személyes ismerőseinkké válnak, mire letesszük a kötetet. Legtöbbször a társadalom névtelen, mindennapi történetébe merülő sorsokat ismerünk meg.

Orrba vág az elemi felismerés, hogy minden egyes élet különleges, kalandos szenvedéssel teli szentség.
A dokuportrék feszesre szerkesztett életinterjúk marginalizált társadalmi csoportok tagjaival. Saját kérdéseit Csalog kihagyja az interjú legépelt szövegéből és a magáért beszélő életszöveget tematikus vagy időrendbe szerkeszti. Az alanyok saját stílusát és dialektusát változatlanul hagyja (még a helyesírás is ezt tükrözi). Csalog maga szinte láthatatlan marad, szöveges kommentárjait is csak ritkán olvashatjuk. „Ez talán a korlátja műfajomnak: nem tűri az író közvetlen kommentárját, a „belebeszélést”, hiszen legfeljebb a válogatással, a „vágással”, a hangsúlyok rendezésével, az önellentmondások kijátszásával jelezhetem a magam véleményét” – írja módszeréről.

A szövegekben kódoltan persze ott marad az ő kérdéseinek nyoma is, hiszen empatikus kérdéseivel ő oldotta meg az általa kiválasztott interjúalanyok nyelvét és csalogatta elő élettörténetüket.

Az ellenzéki szociográfustól az emberjogi aktivistáig

De ki is volt Csalog Zsolt? Élete és munkássága a néprajztól a dokuportrékon át az emberjogi szervezetek alapításáig ível. Csalog 89 éve, 1935. november 29-én született Szolnokon, értelmiségi család gyermekeként. Apja Csalog József régész, anyja Gaskó Márta klasszikus dalénekesnőnek tanult, de a nemzedékére jellemzően főállású családanya és háztartásbeli lett.

A háború után apját elbocsátják (B-listázzák), a család Baranyába költözik, ahol Csalog gyermekként, majd kamaszként téglagyári munkások környezetében él. Ez is segíti, hogy később szociográfusként könnyen szót értett a kétkezi munkásokkal és más kisemberekkel.

Tizenegy évesen, 1947-ben jezsuita iskolába íratták, majd nyaranta gimnazistaként a földalatti (nem hivatalos) katolikus ifjúsági mozgalommal táborozott, cserkészkedett. Innen a minőségi oktatás, az intellektuális kitartás szeretete, az autonómia értékrendje és politikai ellenállás erkölcsi alapállása. Budapesti egyetemistaként részt vett az 1956-os forradalomban, többek között a Rádió ostromában. Egyetemi évei alatt etnológus – mai kifejezéssel antropológus – szeretett volna lenni, az Európán kívüli népek kutatására készült. Ígéretes szakmai útja aztán az ELTE történelem-néprajz-régészet szakos elvégzése után régész és néprajzos pályán indult. Szolnokon, a Damjanich János Múzeumban régészként kezdte, majd Budapesten a Néprajzi Múzeumban folytatta.

Csalog életének sorsfordító pillanata, amikor a szociológus Kemény István 1970-ben meghívja úttörő kutatásába a magyarországi roma kisebbségről. Innen indul a Csalog egész életművét átható elköteleződése a romák életének dokumentálása iránt. A Kádár-korszak elnyomó politikai rendszerében is megpróbált – a cseh író Václav Havel kifejezésével – „az igazságban élni”. A szerveződő demokratus ellenzék tagjaként 1977-ben aláírta a Charta ’77-tel szolidáris hazai ellenzéki politikai nyilatkozatot, kiállt Václav Havel és a csehszlovák ellenzékiek mellett, akik az emberi jogok megsértése ellen tiltakoztak a kommunista Csehszlovákiában.

Csalog Zsolt

Wikipedia

Ez persze tovább marginalizálta. Művei nemegyszer cenzúrázva, mindig csak szándékosan alacsony példányszámban jelenhettek meg. Csalog keserűen úgy fogalmazott: művei már megjelenésükkor elfelejtett könyvek voltak. Íróként a „tűrt” kategóriába tartozott az Aczél György által fémjelzett 3T (támogatott, tűrt, tiltott) diktatórikus kultúrpolitikában. A hivatalos irodalomkritikusok is nemegyszer ellenségesen fogadták a sima magnófelvételeknek látott szövegeit. Mások „magnórealizmusnak” minősítették a társadalom mélyéből hallott hangokat. De Csalog nem hátrált, számos kötetben rögzítette és közvetítette a társadalmi némák, elhallgat(tat)ottak hangját.

Csalog akkori feleségével, a magyar-amerikai Clark Ágival néhány évet az Egyesült Államokban töltött 1985–1989 között. Jellemző módon akkor is minden évben hazajött három-négy hónapra, nem bírta a hazája nélkül, itthon interjúzott készülő könyveihez.

Amerikában találkoztam vele – életemben csak egyszer, amikor kint tanultam – alighanem 1988-ban, New Yorkban, a Broadway-i lakásukban, kisebb társaságban. Erős jelenlétű, szigorúan elvi gondolkodású, érezhetően gazdag belvilágot élő, érzékeny, csendes, szuggesztív férfire emlékszem. Egy láncdohányos, nikotinszagú, őszülő szakállú közép-kelet-európai értelmiségire. Aki láthatóan szenvedélyesen kötődött az íróasztalához visszahívogató, nyitottan fekvő kéziratlapjaihoz, magyar munkaszövegeihez, szövegmunkáihoz. És aki nem igazán tudott feloldódni az amerikai környezetben.

Tudatos jelenléttel vágott az esze, de keveset beszélt. (Szinte egyáltalán nem tanult meg angolul, és semmilyen más nyelven. Más kérdés, hogy mély empátiával enélkül is tudott a helyiekkel kommunikálni.)

A rendszerváltáskor, 1989-ben tért vissza Magyarországra, és rövid időre belevetette magát a frissen felszabaduló demokratikus politikai életbe (bár parlamenti képviselőséget nem vállalt). Solt Ottília és mások mellett a Szabad Demokraták Szövetsége szociálpolitikai és romaprogramján dolgozott. Közreműködött a párt A liberális megoldás című 1991-es válságkezelő programjának szerkesztésében.
De már 1993-ban kilépett a pártból: a roma jogvédelmet, szabad értelmiségi közéleti szerepet, civil mozgalmárságot, kényszermentes vélemény-újságírást választotta. Az 1990-es években kulcsszerepet játszott a hazai emberi jogi mozgalomban az antirasszista Wallenberg Egyesület elnökeként és a Roma Sajtóközpont első igazgatójaként, a Roma Polgárjogi Alapítvány aktivistájaként.

Ez a rendszerváltás körüli, szabadon pezsgő időszak volt igazán Csalog korszaka. Megjelentek korábban cenzúrázott, csonkított vagy csak szamizdatban napvilágot látott műveinek teljes kiadásai (csak 1989-ben öt, korábban visszatartott könyve jött ki), aktív civil szerepet játszott a nyilvánosságban, intézményeket alapított.

Csalog ifjúkorában őszintén hívő katolikusként élt. 1956 őszén, a forradalom után megvallotta egy papnak: lelkiismereti válságba jutott, mert a forradalom alatt géppisztollyal lőtt egy emberre, s nem tudja, eltalálta-e. Vagyis nem tudja, embert ölt-e a harcok során. A pap megnyugtatta: ebben a különleges helyzetben tette megbocsátható. Csalog vallásossága azonban megroppant a számára kiábrándító egyházi válasz hallatán. Ezután fokozatosan elhagyta az intézményes hitet, ateista lett. Élete végén legjobb barátja Iványi Gábor metodista lelkész lett, aki nagyvonalúan eltekintett Csalog ateizmusától.

Az 1997. július 18-án tüdőrákban elhunyt Csalog Zsolt kisebb polcnyi könyvet, közel húsz kötetből álló életművet hagyott ránk. A szenvedés dokumentációja mellett csupa életerőtől duzzadó életszöveget, dinamikus dokuportrét és kétkötetnyi novellát. Néhány munkáját (köztük két életútinterjút és egy pornográf fikciós kötetet) már halála után adták ki. Egy angol nyelvű kézirata (Budapest people) még kiadatlanul porosodik hagyatékában az Országos Széchényi Könyvtárban.

Életmű-katedrális tíz pilléren

Csalog dokuportréi mikrotörténeti kincsesbányák a 20. századi Magyarország történetének megismeréséhez. Közvetlen bepillantást kapunk az életmondók, a személyes sztorikat és családi cselekményeket összefoglaló beszélők intim igazságbeszédébe, valóságfolyamába – néha már a század elejétől az 1980-as, 90-es évekig. Alanyai amúgy elszállni akaró szavainak magnóra, aztán papírra rögzítésével Csalog elfeledett emberi történeteket örökít meg – a szó szoros, igazirodalom (nem-fikciós) értelmében.

Csalog valóságprózája hét fő téma köré szerveződik, cikkünkben ezeket mutatjuk be.

Roma portrék

Csalog Zsolt életre szóló, legfontosabb témája 1970-től haláláig a hazai roma kisebbség. Kilenc cigány (1976) című kötetében kilenc élettörténetet tár elénk. A sorsok sokszínűsége sokszor közös témákra utal: a marginalizáció, a (mély)szegénység, az előítéletek, a diszkrimináció – és mindennek ellenére a mindennapi szabadság élettapasztalatára. A dokuportrék a közel hozott főszereplők ellenálló-képességét, egymástól is különböző kisebbségi identitását és sokféleségét is megmutatják.
Minden szereplő az autentikus hangján szólal meg, megőrzi dialektusát, szlengjét, egyéni mondatfűzését és szóhasználatát. Csalog vállalja, hogy bűnözőt is beválogat a kilencfős mintába. Könyve utószavában egy roma értelmiségivel vitatkozva védi meg álláspontját. Az előítéletekkel szemben nem a tagadás és a tabuk felállítása, hanem a hiteles valóságmegismerés, a bűnözés társadalmi okainak feltárása lehet a hatékony stratégia alapállása.

A Cigányon nem fog az átok (1988) felejthetetlen piros zsebkönyv. Károlyi Lászlóné Julis, egy 70 éves, sokat tapasztalt cigányasszony meséli el életét és bölcsességét (1982-83-ban), ízesen káromkodva. A szövegben feltárul a két háború közti roma mindennapok világa (a család tippanfű-gyűjtögetésből élt) és a porajmos (a roma holokauszt) kegyetlen tragédiája, a melegen szeretett közeli és távolabbi családtagok kegyetlen meggyilkolása, legéppuskázása. Majd a hétköznapok forgatagába merülünk az 1945-ös felszabadulástól/szovjet megszállástól és éhínségtől a konszolidált Kádári-korszakig, amelyben hősünk kórházi takarítónő lesz. (A két könyvet később Romakönyv címmel egybefűzve is kiadták 2001-ben.)

A kommunizmus árnyékában: gulág-túlélő és romániai bányász vezető

Csalog több dokuportréja foglalkozik a kommunizmus áldozataival és ellenállóival. Legismertebb munkája (amely angolul és számos más nyelven is megjelent), az M. Lajos, 42 éves (1971) a gulág egy túlélőjének szívszorító történetét meséli el.

Magyar katonaként M. Lajos 1943-ban esett hadifogságba a Don-kanyarnál elszenvedett vereség után. Tizenhárom évet töltött a sztálinista Szovjetunió kényszermunkatáborában. A gulág-tábor, ahol fogvatartották, Európa legtávolabbi északkeleti területe az északi sarkkörön túl, Novaja Zemlja szigetén a Jeges-tengerben. A folyamatos éhezés, az embertelen hideg, az őrök brutalitása, az állandó életveszély miatt a rabok időnként kannibalizmusra kényszerültek a túlélés érdekében. Nagy többségük azonban életét vesztette.

Nem csoda, hogy a dokuportrét Csalog először csak szamizdatban tudta publikálni, miután első, Tavaszra minden rendben lesz című kötetéből (1971) kicenzúrázták az írást. A gulág brutális valósága, főleg magyar túlélők politikailag szűretlen beszámolói nagyrészt tabunak számítottak a Kádár-kor hivatalos nyilvánosságában.

A Börtön volt a hazámban egy romániai magyar bányász, Hosszú István beszéli el a Ceaușescu-korszakbeli munkásélet valódi hétköznapjait a személyi kultusz kommunista-nacionalista propagandája mögött.

Hosszú Erdélyben, Szovátán született, ám az 1970-es években a Zsil-völgyben dolgozott bányászként. Részletes beszámolót ad a rendszerrel szembeni mindennapi ellenállásról és a Ceaușescu-rezsimet alapjaiban megrázó 1977-es Zsil-völgyi bányászsztrájkról, amikor a munkások szervezetten szálltak szembe a rezsimmel. Hosszú az antikommunista munkásellenállás egyik vezetőjeként a romániai Lech Wałęsa lehetett volna, ha a strukturális feltételek megengedik. Ehelyett amerikai emigrációra kényszerült, és persze szerencsés, hogy nem Securitate, a román titkosszolgálat börtönében végezte. A Börtön volt a hazám is a jelképes évben, 1989-ben, a szovjet kommunista civilizáció összeomlásának első évében jelent meg. Ugyanakkor, amikor a Gulag-túlélő M. Lajos 42 éves első legális kiadása is kijöhetett a nyomdából Magyarországon. Ma is a politikai krimi izgalmát sugározza e két valóságszöveg minden sora.

Parasztpróza: nő-, család- és falutörténet Tiszaroffon

A Parasztregény ötszáz oldalas opus magnus, Csalog egyik főműve. A könyvben az 1970-ben megismert Mohácsi Bálintné Muka Eszter, az akkor 61 éves parasztasszony dokumentálja életét – és sokkal többet. A fiatalkorában írói, értelmiségi ambíciókat dédelgető, ám azt megvalósítani nem tudó idős falusi nő Csalogban szerzőtársat talál. A könyv nem csak Eszter néni életszövegét, lánykorának és tragikus házasságának személyes történeteit rögzíti, hanem szerteágazó családjának történetét, sőt a falu részletes históriáját is: a 19-20. századi posztfeudális magyar paraszti életformát és kultúra változásait.

A dokuportré nem csupán többéves interjúsorozaton alapul. Csalog résztvevő megfigyelőként, magnóval rögzítette a falubeli „tanyázások”, a baráti-szomszédi összejövetelek szövegét is, ahol történetmesélőként legtöbbször Eszter néni vitte a szót. Ez a helyi történettár, tudástár szerep a szóbeli kultúrában a társadalmi emlékezet megőrzését szolgálta. Ahogy a nótafa a dalos kedvű, sok régi nótát ismerő, nemegyszer maga is nótákat költő falusi ember, úgy Eszter néni szóbeli prózában gyűjtötte és adta tovább a falu tudását.

Csalog Zsolt terepmunkát végző néprajzosként és szociológusként-szociográfusként egyaránt elemében volt a Parasztregény felvételeinek rögzítésekor és szerkesztésekor. „Mohácsiné szemével nézve olyan korképet kap az olvasó egy 1960-70-es évekbeli alföldi falu kultúrájáról, amilyen nem sok néprajzkutató tollából született” – méltatja a könyv néprajzos, folklorista jelentőségét Pócs Éva néprajzkutató (Csalog első felesége). „E korból nem – de talán más időszakból sem – rendelkeznek a »hagyományos« falusi élet néprajzos kutatói egy sajátos paraszti életút ilyen részletes, sokoldalú és pontos leírásával.”

Csalog a Parasztregény több mint százoldalas, izgalmas utószavában fejti ki munkamódszerét és szerzői műhelydilemmáit (például azt, miért törölte a rasszista megjegyzéseket). „1971 nyarától 1974 tavaszáig több mint kilencven óra magnós szövegfelvételt készítettem Eszter néniről” – írja a szociográfus. Csalog „közös művünkként” utal a könyvre, társzerzőként akarta feltüntetni Eszter nénit, aki viszont anonimitást és a falu nevének megváltoztatását kérte, mert félt a falubeliek reakciójától. Végül az álneves könyv eljutott a faluba, és sikert aratott a helyiek körében is.

Az 1956-os forradalom résztvevői

Csalog több művében a forradalom résztvevői beszélnek. Ezt a témaválasztását alighanem saját 1956-os múltja, fegyveres részvétele is inspirálta. Az 56-os élettörténetekben nem idealizált, távoli hősöket mutat. Hanem hétköznapi, valós emberek mondják életszövegüket Csalog mikrofonjába, akik általában nagy árat fizettek választásaikért, bátorságukért. A Doku 56 című életgyűjtemény (1990) öt nagyinterjút ölel kötetbe, amelyeket Csalog még a kommunista cenzúra időszakában készített. Erdei Sándort 1982-ben, Katona Gézát és Jancsó Líviát 1984-ben Washingtonban, Földes Pétert 1986-ban, Maléterné Gyenes Juditot 1985-ben ültette mikrofon elé.

„Nem történelmi ´tényeket` kívánok dokumentálni ezekkel az írásokkal – hanem emberi arcokat. Olyan emberekét, akik megélői, valamennyire szereplői is voltak a történelemnek. Közelebbről: 56-nak, a magyar forradalomnak. Olyan életeket válogattam csokorba, amelyek fókuszában a forradalom élménye csillog.” – vallja Csalog. „Magam is tanúja vagyok a forradalomnak, és az én tanúságom mélyen egybecseng az övékkel. Egy oldalon álltunk és állunk ma is. Vállalom tehát őket.”

Hasonló szellemben és szintén Egyesült Államokban készített életútinterjút Csalog az 1980-as években Heltai Györggyel, az 1956-os Nagy Imre-kormány külügyminiszter-helyettesével. Mivel 1956. november 1-jétől a miniszterelnök Nagy Imre a külügyminiszteri feladatokat is maga látta el, a külügyminiszter-helyettes Heltai kulcsfontosságú szerepet játszott a forradalmi kormány munkájában. Heltai György fogalmazta meg például a Varsói Szerződésből való kilépést rögzítő kormánynyilatkozat szövegét. A szovjet bevonulás után, 1956. november végén Heltai családjával Bécsbe menekült. Később a forradalom emlékét ápoló, általa alapított brüsszeli Nagy Imre Intézetet vezette, majd Amerikában egyetemi tanárként dolgozott. (A könyvterjedelmű életútinterjút jóval mindkettejük halála után, Csalog és Heltai közös szerzőségével, Hogyan kell forradalmat csinálni címmel publikálta Soltész Márton 2018-ban.)

A társadalom peremén: volt állami gondozottak, bűnözők, szexmunkások, melegek, hajléktalanok

Csalog figyelmének középpontjában mindig a periférián élők álltak, nekik adott szót, az ő hangjukat hangosította ki a nyilvánosság terében. (Még kevés értelmiségi interjúalanyának egyike, a volt 56-os vezető Heltai György is egyfajta perifériára, emigrációba kényszerült a halálos ítélet elől.)

A Fel a kezekkel! című gyűjteményében (1989) 14 margóra került emberrel készített interjút. Mindnyájan a rendszerváltáshoz közelítő, államszocialista Magyarország súlyos társadalmi problémáival küzdenek. A magával sodró kötetben állami nevelőintézetben felnőtt, társadalmi beilleszkedéssel küzdő volt intézetisek, droghasználók, prostituáltak és stricik, kisstílűként kezdő, ám egyre komolyabb ügyekbe sodródó bűnözők mellett sátánimádó és jehovista hívők szövegeivel is szembesülhetünk.

A kötet utószavában a legendás gyermekvédelmi, gyámügyi jogász, szociálpolitikus Bognár Szabolcs rajzol elborzasztó képet az állami nevelőintézetekről. Ezek az intézetek a szeretet, a biztonság és a társadalmi esélyek hiányában, viszont sok kegyetlen veréssel és a megkapaszkodást lehetetlenné tévő bürokratikus eljárásaikkal a bűnözés, alkoholizmus, droghasználat, prostitúció (korabeli kifejezéssel: a társadalmi devianciák), felé kényszerítik a gyerekeket. Bognár szerint „az ifjúsági nevelőotthonok … a gyermekvédelem disznóólai”, amelyek többsége „merő rémálom”, „totális intézményrendszer”, ahol sokszor kiszolgált, frusztrált, kontraszelektált, nemegyszer szörnyeteg nevelők diktálják a napirendet. 1989-as ez a szakvélemény az állami nevelőintézetekről. De ahogy a közelmúltbeli nevelőintézeti pedofil bűncselekmények és az ezeket követő 2024-es kegyelmi botrány is megmutatta, a helyzet nem sokat változott. Bognár szakmai véleménye akár a kegyelmi botrányra reagáló, a gyermekvédelemmel foglalkozó idén februári influenszertüntetésen is elhangozhatott volna.

Csalog Csendet akarok! (1999) című posztumusz kötetében drámai hajléktalan ( korabeli szóval „csöves”) életinterjúk követik a volt nevelőintézetisek sorskatalógusát A Csendet akarok! címadó dokuportréjából Zsámbéki Gábor színpadi előadást is rendezett a budapesti Katona József Színház 1996-ban. A hajléktalan nő főszerepét Fullajtár Andrea alakította, aki a próbák során személyesen is találkozott az általa megformált asszonnyal, így közvetlen inspirációt kapott a szerep hiteles megformálásához. A produkciót 2010-11-ben ismét bemutatták, a darab után beszélgetéssel, az egyik előadáson tizenkét hajléktalan emberrel a közönségben.

A dokuportrékat a sűrítéssel, szerkesztéssel Csalog tulajdonképpen nagymonológokká teszi. A szereplő kiáll és elmeséli megrendítő életét. Mindez drámai színpadi műfajként is jól működik. Csalog szinte dramaturgiai munkát végezve húzza egyneműre a szöveget, ezzel előkészíti az előadói eseményt. Munkái magukban hordják a színpadi bemutatás lehetőségét, szinte kiáltanak a színházi adaptáció után.
Egy másik dokuportré, az „Én győzni akarok” kivételesen pozitív élettörténetet dokumentál. Ez a Csendet akarok! kötet nyitó írása, amelyben egy, az egész gyermekkorát intézeben töltött roma fiatalember beszél. A fiút az óvoda után jogsértő módon kisegítő iskolába teszik, de fanatikus és fantasztikus tanulni akarásával, Münchausen báróként kiemeli magát és bejut a szegedi egyetem filozófia szakára.

Csalog dokuportréi a gender-történelem (a társadalmi nemek története), ezen belül a nő- és LMBTQ-történet számára is kincsesbányát rejtenek. Életművének két koronagyémántja nőtörténeti kötet: a Parasztregény és a Cigányon nem fog az átok idős hősnői egymásnak felelgetnek. A Fel a kezekkel! öt nagyinterjúja szintén női sorsokat rögzít: Nyíri Katalin, Rácz Rozi, Kovács Piroska, Bogyay Fruzsina, Szabó Éva (mindnyájan tinédzserek vagy huszonévesek) a prostitúció kényszereit mesélik el. Nevük felidézése a dokuportré élén sorsuk humanizálásának, emberarcúvá tételének eszköze. Más dokuportrék, például Lévárdi Tibi (20 éves) „Hogyan lettek a melegek” című interjúja pedig az LMBTQ emberek elnyomásáról közöl szívszorító történeteket. Csalog életművének fontos gender aspektusával ismereteim szerint senki nem foglalkozott.

A nagy tabu: munkások a munkásállamban

Csalog különös érzékenységgel dokumentálja a munkásosztály életét. A tengert akartam látni: négy munkásportré című könyve (1981) magyar munkások életét mutatja be az 1970-es évek Magyarországán. A gyári munkások, ipari dolgozók – köztük egy esztergályos és egy művezető – őszintén megnyílnak mindennapjaikról, nehézségeikről és vágyaikról. A címben szereplő tenger az egyik munkás álmának jelképe, az egyszerű, de soha be nem teljesült vágyakozást fejez ki. A szöveg persze kiemeli a szocialista rendszer ellentmondásait: a hivatalos propaganda és a hétköznapi valóság közötti szakadékot.

„Az utóbbi tíz évben aggasztóan növekedtek a távolságok, szűkültek az információáramlás csatornái társadalmunk rétegei között – a távolságot áthidalni vagy csökkenteni legalább: ez volt a célom ezzel a könyvvel” – írja munkásprojektjéről Csalog. Mindez finom jelzése annak: vörös határhoz, a nagy tabuhoz érkezik az, aki ebben az időben igaz munkáskönyvet akar kiadni. 1981-ben vagyunk, Lengyelországban a Szolidaritás szakszervezet ebben az évben még éppen legálisan működik, képviseli a munkások érdekeit az uralkodó kommunista párttal szemben.

A Szolidaritás 1980 augusztusában Gdanskban alakult és 1981. december 13-án verte le a kommunista Wojciech Jaruzelski tábornok fegyverrel, hadiállapot bevezetésével. A lengyel fejleményeket a magyar pártvezetés is aggódva figyeli. A komnunista párt elméletileg munkásosztály nevében uralkodik – ám a fizikai munkások az ideológiai szómágiától nem váltak a hatalom birtokosává.

Csalog könyvéről írt kritikájában Csengey Dénes is kiemeli e „veszedelmes ellentmondást”. Meghatározása szerint „a jelenben direktívaként fellépő, ideologikummal telített, idealizált munkáskép,folyamatosan távolodva az élő társadalmi valóságtól, egyre súlyosabban (…) hordozza azt a veszélyt, hogy a munkásság nem ismer magára abban a tükörben, melyet a hatalmát megtestesítő társadalom tart elébe”. Ebből pedig „az következhet, hogy a szocialista társadalom alapvető osztálya észrevétlenül eltávolodik a rá alapozódó politikai hatalomtól”.

A négy munkásportré szövege látszólag messze van ettől. A szokásos polifonikus szerkezetű kötetben a különböző sorsok, nézőpontok egymás mellett jelennek meg. Négy ambiciózus, jól dolgozó ipari munkás életvallomásába merülünk: „állok a satupad mellett, ülök itthon, állok a kocsmában” –foglalja össze egyikük, akit Csalog Vasembernek nevez.

A névadás nem véletlen. Egyrészt arra utal, hogy hőse embertelen mennyiségű munkát végez. De Csalog névadása politikailag sem ártatlan. Vasember címmel rendezett lengyel filmdrámát, ugyanebben az évben, 1981-ben Andrzej Wajda.

A film a Szolidaritás munkásmozgalom kialakulását és nagy sikerét mutatja be: a lengyel pártállam elismerte a dolgozók jogát független szakszervezetek alapítására. A Vasember cselekménye a fiatal munkás, Maciej Tomczyk történetét követi, aki aktívan részt vesz az antikommunista munkásmozgalomban, és akit a gdański hajógyári sztrájk elindítójának tartanak. Szándékosan a tűzzel játszik tehát Csalog, amikor Vasembernek kereszteli első munkásportréjának hősét. A magyar Vasember nem politizál, de bármikor megteheti.

Mindez nemcsak utólagos rekonstrukció Csalog munkásportréi alapján. Csalog Zsolt 1981 decemberében, néhány nappal a lengyel hadiállapot bevezetése után a Napló című (Kornis Mihály által szerkesztett) kollektív szamizdatban számolt be az magyar Írószövetség ugyanazokban a napokban tartott közgyűléséről. Végtelen keserűséggel tájékoztatta a Napló szerzőit és olvasóit arról, hogy a közgyűlésen néhányan kezdeményezték egy, a hadiállapot bevezetését elítélő és a Szolidaritással szolidaritást vállaló nyilatkozat megszövegezését. De a magyar írók túlnyomó többsége hallani sem akart erről, és ócskábbnál ócskább érvekkel kudarcba fullasztotta a kezdeményezést.

A kádári gulyáskommunizmus – többek között éppen a lengyel példából okulva – az 1980-as években az egyéni önkizsákmányolás, a második gazdaság (az államszocialista gazdaság melletti, privát profittal kecsegtető szürke zóna, a maszekolás, a gazdasági munkaközösségek, GMK-k) és a fogyasztói kultúra felé irányította a vállalkozó kedvű munkásokat, hogy kikerülje a kollektív érdekképviseleti mozgalmuk lehetőségét. A magyar vasembrek pénzt próbáltak csinálni független szakszervezet helyett.

Csalog könyvével párhuzamosan más művészek alkotásai is jelezték a munkáséletmód iránti érdeklődés felfutását. Szintén 1981-es a a magyar Vasember munkáséletének állomásaival egybehangzó Kőbánya blues (Földes László Hobo szerzeménye, Deák Bill Gyula előadásában).

Egy évvel később, 1982-ben mutatták be a Panelkapcsolatot, Tarr Béla kultikus filmjét, amelyben egy munkásosztálybeli házaspár lakótelepi panellakásban éli veszekedős, depressziós életét, az alkohol és a szocialista fogyasztói javak között.

2024-ban (újra)olvasva Csalog életművét, a Kádár-kori munkásosztály helyzete mindezzel együtt sokkal biztonságosabbnak tűnik, mint ma. Míg a társadalom peremén élő volt állami gondozottak mai esélytelensége ugyanaz maradt, az ipari munkásság Csalog által rögzített portréiban már a befejezett múltról olvasunk. A proletariátus helyére mára az ingatag bizonytalan helyzetű prekariátus lépett.

Pártállami káderportrék

Politikai szempontból a legérdekesebbnek – és áthallásosnak – Csalog Egy téglát én is letettem című 1989-es könyvét tartom. Ebben az 1945-től a Kádár-korig kíséri végig öt kommunista pártember, káder történetét. Miért érdekes mindez? Az 1990-es rendszerváltás óta rengeteget foglalkozunk a kommunizmus – és más diktatorikus rendszerek – rendszerszintű kritikájával. De az elvont rendszerszint alatt ki állt a másik oldalon? Nem ismerjük a hús-vér szereplőket.

Kik építették fel és miért működtették az elejétől a személyi kultuszos állampártot, imádták a legfőbb vezetőt? Kik voltak a kommunista rendszer helyi, kisvárosi és falusi megalapozói, hívei (aztán egyes esetekben kiábrándult kritikusai)? Nem a diktatúra későbbi cinikus anyagi haszonélvezői, hanem a valódi hittel szolgáló helyi alapítói – mi mozgatta őket? Erre válaszol Csalog öt történelmi portréja, három férfi, két nő.

Felejthetetlen az alföldi kisvárosban működő ÁVO-s Kis Ferenc életmondása. Tizenegy éves, amikor meghal az apja és cselédkedni kezd, majd suszterinas lesz és nyaranta a mezőgazdaságban dolgozik. Édesanyja napszámba jár és mosónő. Kis fiatalon, 1928-ban csatlakozik az illegális kommunista párthoz. Közhelyes, elembertelenítő, pártos kommunikációs panelekben beszél az 1945-ös felszabadulás után a „kulákokról”, „osztályellenségekről”. Soha nem kérdőjelezi meg a Párt parancsát, feladata csak a végrehajtás. Öt elemivel, cipészként lesz államvédelmi hadnagy 1945-48 között, majd leszerelése után tanácsi adminisztratív karrierre vált. Csak a hatalom nyers megszerzése és megtartása érdekli: a „harc” – végül is a társadalom ellen.

Kis igazi tekintélyelvű figura, ávósként sokszor alkalmaznak tettestársaival fizikai erőszakot a politikai ellenfelekkel szemben. Hamisan a tanácsi irodába rendelik, és agyba-főbe verik azokat is, akik 1956 után levélben kérik vissza a korábban erőszakkal téeszesített földjeiket. (Letartóztatottakat állítása szerint soha nem kínoz.) 1956 után közmegvetés sújtja, munkásőr lesz. Egyszer a fiát is kegyetlenül megveri (pontosabban csak egyszer beszél erről): „Emlékszek: úgy megvertem egyszer, hogy aszittem nem fog felkelni. Munkásőr-szolgálatbul jöttem épp haza, levettem a derékszíjjamat – ugye jó vastag derékszíjjam vót, munkásőr-derékszíj – azt kétrés fogtam, avval. De annak ÓRÁN-SZÁJÁN jött a vér. Úgy összevertem! De nem használt az se semmit.”

A pártkáderek dokuportréit Csalog 1978 és 1982 között készítette, de ezek is csak 1989-ben jelenhettek meg kötetben. Történeti érvényessége mellett áthallásos kötet a mai Orbán-diktatúra kiemelt végrehajtóira, privilégiumokkal elhalmozott, ám szerény tudású fenntartóira.

Cikkünk második részében Csalog Zsolt novelláktól a pornóregényig terjedő fikciós munkásságát, társadalmi szerepvállalását és interjúkészítési technikáját mutatjuk be.

–

Nyitóképünk illusztráció. Forrás: Fortepan / Urbán Tamás

A hvg360 tartalma, így a fenti cikk is, olyan érték, ami nem jöhetett volna létre a te előfizetésed nélkül. Ha tetszett az írásunk, akkor oszd meg a minőségi újságírás élményét szeretteiddel is, és ajándékozz hvg360 előfizetést!