"Van benne ellenállás" – beszélgetés Timár Katalinnal, a Ludwig Fordított tárgyak című kiállításának kurátorával

A mű: A kiállítás három elméleti alapvetést jelöl meg. Elsőként Arthur C. Danto amerikai művészetfilozófusét, aki a hatvanas években, Andy Warhol és a nagy előd, Marcel Duchamp readymade-jeiből kiindulva teoretikusként először foglalkozott a művészeti alkotások és a használati tárgyak közti különbség eltűnésével. A második Fejős Zoltán etnográfus-muzeológus alkalmazott múzeumelméleti írásait összegyűjtő, Tárgyfordítások című 2003-as tanulmánykötete. A harmadik a dekolonializációhoz köthető globális, intézményi és ezen belül múzeumi újra-kontextualizálás. Először térjünk ki Dantóra, a Ludwigban kiállított tárgyakban is megjelenik a readymade éthosza?

Timár Katalin: Danto nekem – a kiállítás szempontjából – inkább egy anekdota. Az a kép jutott eszembe, amit ő írt le először: hogy ha bemegyünk egy szobába, ahol különböző használati tárgyak és műtárgyak vannak, akkor is el tudjuk dönteni, hogy melyik a műalkotás, ha történetesen nincs ez külön feltüntetve. Nem is kell definiálnunk, hogy mi a művészet, mert intuitíve felismerjük. A readymade más, már régen túl vagyunk rajta, ez már evidencia, amihez nincs miért visszamenni.

Inkább az fogalmazódott meg bennem, amikor nekiálltam ennek a kiállításnak, hogy bizonytalan vagy többes identitású tárgyakat szeretnék bemutatni. Olyanokat, amelyek ránézésre több kategóriában is megállják a helyüket, mondjuk, mint műalkotás, használati tárgy, dísztárgy, néprajzi gyűjtés – vagy akár teljesen funkció nélküli, önmagáért való tárgy, mint például egy gémkapocslánc, amelyet valaki unalmában fűz össze.  

Amit igazán hangsúlyozni akartam, az az „episztemikus engedetlenség”. Nagyon kedvelem ezt a szófordulatot, mert benne van az ellenállás, és hogy hogyan használják az ilyenfajta ellenállási formákat maguk a művészek. 

ZOMBORI András © Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum

A mű: Fejős azt írja Tárgyfordítások című tanulmánykötetében, hogy „a múzeum az a nagy fordítógép, amely az eredeti körülmények közül kikerült, kiemelt tárgyat valami mássá változtatja. (…) úgy teszi ismét hozzáférhetővé, hogy újabb és újabb jelentésekkel ruházza föl. A tudományos feldolgozással és a kiállításoknak köszönhetően új összefüggések tárulnak föl, amelyek azonban olyannyira változékonyak lehetnek, hogy a múzeumi tevékenység tárgyát is jelentősen alakítani tudják.” Valóban ezt valósítja meg a kiállítás; a harmadik pillér pedig a dekolonializáció, az eurocentrikusság meghaladása.

T. K. : Igen; és emellett az is kérdés volt, amire persze a kiállítás önmagában nem tud választ adni, hogy honnan ered ez a hullám, amelynek következtében 10-15 éve tele van a világ olyan jellegű kiállításokkal, ahol a hagyományos, kézműves vagy “hétköznapi” technikákkal készült munkák megjelennek műalkotásként. Itt szeretném megjegyezni, hogy sokkal több roma művésszel terveztem, mert úgy éreztem, hogy nekünk itt Magyarországon, dekolonializációs kontextusban, ez az adósságunk. De sajnos ezek, különböző technikai okok miatt, nem jöttek össze.

A mű: A múzeumi narratíva, az anyag kategorizálásának, kontextualizálásának kérdése hozza magával az intézményrendszer újragondolásának szükségességét. Ismét Fejőst idézve: „a múzeumok főleg konkrét kiállításaik révén kerülnek a frontvonalba, vagyis a gyakorlati muzeológia és a szélesebb társadalmi nyilvánosság rajtuk keresztül szembesül egymással, ami óhatatlanul előbb-utóbb az alapkérdések újragondolását váltja ki a múzeumokon belül is. Mi a múzeumok mai rendeltetése, milyen az egyes múzeumtípusok képviselte világkép, miből is áll a birtokukban lévő kulturális emlékanyag, milyen eszközökkel érvényesítik törekvéseiket, mennyiben tarthatóak a történetileg kialakult eljárásmódok és reprezentációs megoldások?”

T. K. : Igen, és Fejősön túl, ebben a kérdésben volt még egy fontos elméleti vonatkozás: Mieke Bal holland teoretikus, ő sokat foglalkozott a tárgyak múzeumi bemutatásával. Azzal, hogy a képzőművészeti és a néprajzi múzeumok bemutatási retorikája közötti eltérések milyen hatalmi viszonyokat tükröznek. Nemcsak a kánon szempontjából, hanem politikai értelemben is.

A mű: A múzeumi önreflexió megfigyelhető volt a Ludwigban tavaly ősszel futó, Vigyázat, törékeny című kiállításon is. Mindjárt a címében, mely (angolul „handle with care”) – sok más mellett – utalt a múzeumi tárgyak szállításának, kicsomagolásának, majd kihelyezésének fizikai és elméleti aktusára is. Ez szándékos nyomvonal a múzeum kurátori csapata részéről vagy egyébként is annyira benne van a levegőben, hogy szinte adott, hogy erről folyjon a diskurzus?